"Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethet ismét?" Nikodémusz (Jn 3,4)

Az új év apropóján az újrakezdésről kezdtünk beszélgetni, és annyiféle tartalom jelent meg e fogalom alatt, hogy aki nem tudta, ki nem találta volna, milyen közös gyökere volt a diskurzusnak. Talán éppen az az ellentmondás jelenik meg e fogalomban, hogy a kezdet a dolgok eleje, míg az újrakezdés már egy múlttal bíró kezdet, ami végülis abszurd. Ebből az abszurditásból ered a feszültség, melyet e fogalom összetart. Újra - kezdés, ahol a kötőjel maga a remény.


 

Mivel én lennék a filozófus a társaságban, nekifogtam kicsit rendezni a szálakat. Háromféle újrakezdést tudok elkülöníteni: a természeti-, az emberi-, és az isteni újrakezdést. A természet megújulását öntudatlannak ismerjük, csak emberi szemmel tudjuk olvasni. Az ember részleges, önerőből megvalósított újrakezdései megrendítőek. Mindegyik mögött ott van az elhagyott idő áldozata, a veszteség integrálása és a remény, hogy a jó irány fontosabb, értékesebb az elhagyott út mennyiségénél.

Mégis, engem most a harmadik típus érdekel, a transzcendens keltette vágy, ami a radikálisan új felé hajt minket, ami előtt örömest üresítjük ki magunkat, és amiben minél többet áldozunk, annál nagyobb részünk születik újjá.

A keresztény téli ünnepsor karácsonytól vízkeresztig szépen vezeti végig a lelket a megújulás vágya felé, onnan, hogy Isten betoppan a világunkba, odáig, hogy elindulunk hozzá. Egy olyan transzcendens tapasztalathoz visz közelebb, amit egyébként nem csak a keresztények ismernek, hogy az ember átéli az istenivel való megújító találkozást.

Hogyan jöhet létre egy ilyen találkozás? Hogyan érhet el a radikálisan új? Vannak bibliai történetek ilyenekről és persze számtalan lejegyzetlen, személyes élmény. E találkozások közös jellemzője, hogy az ember megnyílik egy külső erő előtt, ami megtölti őt. Ezáltal olyanná válik, amilyen azelőtt nem volt, és amivé egyedül nem is válhatott volna. Erre látványos példa Pál megtérése, akit a damaszkuszi úton az Úr fényessége megállít, elveszi látását és ebben a belső, sötét, üres térben szól hozzá, átalakítja, megtölti lelkét, hogy mire visszatér látása, már más szemmel néz. Jézus követőinek üldözőjéből a keresztények apostola lesz.

A karácsony, Jézus születése, amikor az Isten emberré lesz "zsidóknak botrány, görögöknek nevetség", a legnagyobb titok. Újév napján Mária istenanyasága az emberi befogadóképességre irányítja a figyelmet. Ezután vízkereszt, a háromkirályok látogatásának napja jön el, amikor az ember útnak indul, keres valami nálánál nagyobbat, de nem tudja pontosan, mit fog találni.

De miért indul el valaki otthonról, hogy megkeressen egy újszülött királyt, akitől nem kell félnie, aktitől nincs mit kérnie, akitől nem tud kérdezni semmit? Miért annyira fontos hódolni egy ilyen király előtt, s érte elhagyni az országot, a népet, a javakat és a biztonságot? Teljesen irracionális! És a máig ható kérdés: én vajon megtenném-e? Ha igen, miért?

A királyok cselekedeteiről beszámol a Szentírás, de hogy kik voltak ők pontosan, nem tudjuk. Ami biztos: idegen országból jöttek, saját közösségük kiemelkedő alakjai voltak, akik ajándékot hoztak, majd elmentek. A néphagyomány hosszú századok alatt faragott belőlük "háromkirályokat", ahol a hármas számban és a király mivoltban egyesül szimbolikusan, amit róluk gondolunk. Az egyház segít az értelmezésben, amikor azt mondja, hogy a napkeleti bölcsek látogatása jelképezi az egyetemes meghívást, hogy az örömhír minden embernek szól. A látogatók egyúttal jelképezik a mindenkori embert, aki keresi a nála nagyobbat, aki elhagyja otthonát, hogy találkozzon vele és hódoljon előtte.

Ha elvontabban nézzük a történetet, azt mondhajuk, hogy a pásztorok és a királyok két olyan emberi állapotot írnak le, amelyben az ember megszólítható, és amelyben kész arra, hogy kövesse a hívást és újrkezdje az életét.

A pásztor az, aki a közelben van, akinek a mozgó nyájon kívül nincs háza, röge, ami kötné, aki éberen őrködik, ezért mindig megszólítható. Amit ajándékozni tud épp ez a mindennapi rendelkezésre állás, erénye a készenlétben áll és abban, hogy nem aggályoskodik, igaz egyértelmű üzeneteket visz neki az Úr angyala. A pásztorok a tiszta lelkű gyermekekhez hasonlóak.

Ezzel szemben a másik típus a bölcs vagy király az összetettebb utat jelképezi, az ő meghívásáról nem sokat tudunk. Erénye abban áll, hogy nem téveszti szem elől a tudás célját. Tudomást szerez a jelről, a csillagról, az időpontról és nem elégszik meg ennyivel, hanem elindul. A szent királyok olyan érett személyiségek, akikben van annyi bizalom és önbizalom, hogy el merik hagyni biztonságukat, s akkor is megéri nekik az utazás, ha elveszítenek valamit abból, amit hátrahagytak. Miután pedig hódoltak a gyermek előtt és átadták ajándékaikat, visszamennek országukba, saját közösségükhöz. Egy biztos csak: az elragadatatás után valami egészen új gazdagságot nyertek. Bizonyosan újjászülettek az Istennel való találkozásban és az új kezdet kegyelmében részesültek.

A karácsonyi ünnepkör immár mögöttünk, egy új év napjai pörögnek. De vajon megéreztük-e benne a pásztorok vagy a királyok készségét a lelki újrakezdésre?