Ecce homo, 2017. Dörzsöljük meg a szemünket, és nézzünk szét magunk körül, majd merevítsük ki egy pillanatara a képet. Mit látunk, ha önmagunkat, családjainkat, lakó- vagy munkahelyi közösségeinket, országunkat és ezt a mi öregedő szépségünket, Európát pásztázzuk? Olyan problémák tömege mindenütt, amelyekre nincsenek valódi megoldást hozó válaszaink.


 

A gyermekvállalás a fennmaradásunkat veszélyeztető mértékűre csökkent, gyermekeink többségének nincs és nem is lesz testvére, a házasságkötések száma drasztikus mértékben esett vissza, ami megköttetik, az is javarészt felbomlik. Az idősek, betegek sokszor magukra hagyottan, intézményekben tengetik életüket. Emberi kapcsolataink minősége is megváltozott, és sajnos nem a jó irányba, a kölcsönös megbecsülés, az udvariasság és az alázat kiveszőben lévő normák. Számtalan nagy múltú, tagjaiért és másokért felelősséget vállaló közösség esett szét vagy küszködik napról napra a létéért, a helyüket átvevők többsége pedig jobbára csak szórakozást, kellemes időtöltést kínál. És e tendenciák mögött ott állunk mi, magunk, telefonjainkat markolva, élményeket hajszolva, de sokszor elmagányosodva, kiszolgáltatva és valami fájó hiánnyal a lelkünkben.

Miközben a világ a bugyuta rajzfilmektől kezdve a reklámokon át a kortárs magas kultúra alkotásain keresztül mindegyre arról beszél nekünk, hogy minden elérhető, ha én akarom, ha én megküzdök érte, ha én hiszek önmagamban. Egyéni teljesítőképesség van, de szó sem esik a kegyelemről. Jól van ez így? Nem hiányzik valaki a villódzó képekről, a könyvek lapjairól, a zeneművek hangjegyei közül?

Istent mintha észrevétlen kitessékeltük volna az életünkből.  És nemcsak azok, akik neveltetésükből fakadóan hírét sem hallották, vagy ha igen, gúny tárgyává tették előttük a létezését, s nem is csak azok, akik valamely hangzatos ideológia zászlaja alatt tudatosan harcolnak ellene. Mi magunk is, akik papíron még talán kereszténynek valljuk magunkat. A nyelvünk is mutatja e változást, kikoptak az Istennek fenntartott szavaink: imádunk sok mindent, különleges ételt vagy futócipőt, csak épp nem Őt. Ünnepeinket átadtuk a kereskedelem diktálta üzeneteknek, „Áldott Húsvétot!” kívánva a szomszédnak már mi is úgy érezzük, hogy valahogy kínosak, mesterkéltek, „szektásak” vagyunk. És vajon hányszor mondjuk ki odahaza, családi körben Jézus nevét, beszélgetünk-e róla, keressük-e az útmutatását nehézségeink közepette? Hányszor vesszük le a könyvespolcon porosodó Bibliát és elmegyünk-e templomainkba, keressük-e a találkozást az Istennel imádságban, szentségekben? És megfogjuk-e gyermekeink kezét, hogy megismerhessék Őt? Arról már nem is szólva, hogy missziós feladataink is akadnának bőven – de vajon szavainkkal, tetteinkkel vagy mulasztásainkkal milyen képet festünk Krisztus egyházáról?

Ha kiüresedő kapcsolatainkat, meg nem született gyermekeinket, unokáinkat siratjuk, ha nemzetünket és Európát temetjük és idegen kultúrák leigázásától féltjük, nem mulaszthatjuk el feltenni magunknak a kérdést: miért gondoltuk, hogyan is hihettük azt, hogy Isten nélkül élhetünk? Hiába minden jószándékú igyekezet, társadalommérnökök, pszichológusok, coachok, mediátorok és vajákosok hada, de hiába a sok anyagi ráfordítás is: amíg Istent nem engedjük be újra a közbeszédbe, a közösségeinkbe, a mindennapjainkba és a szívünkbe, s ha a jézusi tanítás nem válik társadalmi szinten is követendő viselkedési móddá, lényeg nem változik. De ha elindulunk Felé és Hozzá kötődünk, minden más kötelékünk is erősebb lehet. Ne engedjük kiüresedni azt a kapcsolatot, ami minden igazi örömünk forrása és megpróbáltatásainkban valódi menedéket jelenthet. A terápia mindannyiunk számára ugyanaz: Isten állhatatos keresése. A sebességi fokozat, az utak kanyargása sokféle lehet, de az irány adott.