Nemrég egy kiárusításon találtam rá egy, már a címében is sokat ígérő könyvre: Vallás és egyház a Szovjetunióban. A művet egy bizonyos F. Fjodorov követte el. A könyv mérete (10x15 cm) és hajszálnyi vastagsága, azaz vékonysága (mintegy 30 kicsinyke oldal) sokat elárul a téma valóságtartalmáról.


 

„A cári Oroszországban nem volt lelkiismeret és vallásszabadság” - kezdődik a mű, melyből megtudhatjuk milyen cudarul éltek akkoriban a hívők, valamint hogy a bolsevikok hogyan küzdöttek a vallásszabadságért, hogy végre felszámolják a pravoszláv egyház államvallási státuszát. Lenin aztán beteljesítette ezt, és az ő nyomdokain Sztálin kiteljesítette. Bár a szovjet vezetés ateista, mégsem gátolja semmiben a hitüket gyakorlókat. Mily boldogok a hívők a Szovjetunióban! S ezt amerikai újságírók is igazolják, akik az országban jártak. „Ez az igazság a vallás és az egyház helyzetéről a Szovjetunióban” - zárul a könyvnek titulált füzetecske, amiről Hofi anyósa juthat az eszünkbe: ha szerinte „az az igazság”, na, akkor biztosan hazudik.

És tudjuk, a könyv valóban hazudik. Hiszen az egyházi vagyon államosításán és a vallási tevékenységek korlátozásán túl (amelyet egyébként könyvünk is kénytelen megemlíteni) már Lenin számtalan püspök, pap és hívő megöléséért felelős. A húszas évek borzalmai 1937-1938-ban csúcsosodtak ki, amikor Sztálin, az óvatosabb becslések szerint is, tízezreket öletett meg. A második világháborúban némi enyhülés mutatkozott, mert a Generalissimusnak meg kellett nyerni az egyházat és a hívőket is a totális harcra. „Jutalmul” 1948-tól aztán újult erővel lángolt fel az üldözés, melyet majd 1959-ben Hruscsov is fokozott.

Ha megnézzük a kis kötet megjelenésének dátumát (1945., Szikra Kiadó), akkor nyomban megértjük, hogy miért fordították le e remeket: a „felszabadított” ország lakosságát akarták vele megnyugtatni vallási tekintetben.​ Volt miért. Hiszen 1944 őszétől immár nemcsak a Szovjetunióból érkező hírekből sejthették a magyarok, hanem saját maguk is megtapasztalhatták a keletről közeledő ellenség módszereit, amely a gyakorlatban minden, túlzónak gondolt propagandaplakáton túltett.

Természetesen nemcsak a keresztények szenvedtek, hanem mindenki, de ők ab ovo, az istenhit és a kommunizmus között feszülő antagonisztikus ellentétből fakadóan kerültek a rendszer számára nem kívánatos személyek közé. És a háború borzalmai után jöttek a „békés” kommunizmus szörnyűségei. A Rákosi-diktatúra évei után a Kádár-korszakban is folytatódott a harc a "klerikális reakció" ellen, és hiába puhultak a hatalom módszerei a nyolcvanas évekre, az Írás szavai annál erősebb figyelmeztetéssé váltak: "Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!"

A kommunizmus áldozatainak napján nemcsak az ismert, nevesített, börtönbe hurcolt vagy kivégzett emberekre gondolunk, hiszen mindenkire hatással volt a materialista kommunizmus egyházellenessége. Nemcsak a koholt vádak alapján bebörtönzött püspököket vagy a megszégyenített püspöki kart, a szétkergetett, legyilkolt szerzeteseket, apácákat, a sunyin megölt, kényszertáborba hurcolt papokat és lelkészeket idézzük meg. Nemcsak azokat a civileket, akik hitükért szenvedtek, akiket megfenyegettek és megaláztak, mert misére, istentiszteletre, hittanra jártak vagy mert keresztet viseltek a nyakukban, akiket nem vettek fel egyetemre, mert keresztény iskolában végeztek, akik nem juthattak előbbre munkahelyükön vagy nem is végezhették tanult hivatásukat.

A kommunisták mindenkit félelemben akartak tartani. Így lettek egyesek besúgók, tönkre téve leginkább saját életüket. Ezért hagyták el sokan hitüket, szokásaikat, szentségeiket. Ezért hitték el sokan a hazug propagandát kereszténységről, és keresték másban a boldogulásukat. Mindennek következményeit ma is érezhetjük, a mai magyar társadalom is hordozza a sebeket. Mert a kommunizmus legnagyobb ellenfele nem az „imperialista ügynök”, hanem a kereszténység volt, amelyik szeretetet, megbocsátást és szabad, félelem nélküli életet hirdetett.

Ma nem azoknak van szüksége az emlékezésre, akik ártatlanul szenvedtek, hanem nekünk. Nemcsak a történelmi eseményeket kell megidéznünk, hanem érdemes szembenézni önmagunkkal és társadalmi bajainkkal, és közben feltenni magunknak is azt a nehéz kérdést, hogy hisszük-e Jézus szavait a szenvedés értelméről: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok!”​