Azért (is) jó, ha az ember lányának gyereke van, mert a velük újrakezdődő életút olyan, a tudat mélyén lappangó élményeket, tudás-morzsákat hoz felszínre, mint például a rég megkopott „reciprok érték” fogalma a matek tananyagban, vagy az erdei pajzsika nevének felbukkanása természetismeretből. Ahogy a gyerekek haladnak felfelé az iskolai grádicsokon, nekem, szülőnek is lehetőséget kínál az ismétlésre, sőt, az esetleges általános (iskolai) műveltségi rések, repedések foltozgatására. Mivel pedig negyven felett az ember lassan tanul, az külön jó, hogy több gyermekem is van, így repetát kapok a tananyagból. (Lehet, hogy igaziból az anya gyereke a tudás anyja?)

De nemcsak az újrafelfedezés öröme az, ami ilyenkor megtapasztalható, hanem egy kissé távolabbról szemlélve a gyerekek tanulmányait, a kultúra újrafonódó szövetének rejtelmes világára is ráeszmélhetünk.


 

 

Hatodikos nagyfiam a ma kétszáz éve született költő-óriás, Arany János életművéről tanul. Nemrég kérdeztem ki tőle A walesi bárdokat. Óriási élmény volt újra szavalni a Montgomery várában szólásra emelkedő bárdok hőstetteit és közben látni fiam szemében a csillogást, amit az „Azért ez elég király, nem?” (költői) kérdésével fejelt meg. A maga kamasz módján ezzel a pongyola megjegyzéssel hajtott fejet Arany balladavilága előtt. Ebben, az étkezőasztalunk mellett elhangzott, cseppet sem lírai félmondatban ott volt az 1856-ban tollat ragadott költő zsenije, ami élő kapoccsá vált egy 2017-ben élő kiskamasz lelkével. És eszembe jutott az a forró nyári délután is, mikor húszévesen barátokkal egy mátraalji kis faluban, némi pincei poharazgatás után, kissé kapatosan a Kékestető ostromára indultunk, közben hangosan szavalva ugyanezt a művet. Nem az akkori slágereket énekeltük, hanem a vértanúk dalát. És nem azért, mert ennyire eminensek lettünk volna, hanem mert az ennyire "király". Mi más lenne ez, mint kultúránk továbbélésének, átörökíthetőségének színtiszta bizonyítéka?

A költemény sodrása magával ragadta az én 2004-as évjáratú, feszített tempóba, millió inger közé született fiamat is. És ez meghatott. Igen, Arany János (is) minden évben megmérettetik, minden magyar hatodikos előtt. Most, kétszáz évvel születése után egy tizenkét éves újra igent mondott rá, élő bizonyságát adva annak, hogy az igazgyöngyöket mindig érdemes továbbadni, akkor is, ha meg kell kicsit küszködni azért, hogy lehántsuk róluk az idő múlásának kérges kagylóhéját.

Hiszem, hogy a mai kisfiúk elismerése láttán odafönn, az égi irodalmi szalonban Arany János örömmel simítja meg bajuszát.