Iskolai tanévnyitó, nemzeti megemlékezés, ünnepi istentisztelet vagy világraszóló sportsiker - a Himnusz éneklése érzelmileg mindig felkavar. Ahogy öregszem, egyre inkább. A lassan kétszáz éve született nemzeti imádságunk hallatán kézzelfogható fiziológiai változásokat élek meg: a torkomban gombóc, a szemem elhomályosul, bőrömön a hideg futkos.


 

Ha Erkel Ferenc dallama felcsendül, mintha valósággal áthullámoznának rajtam a „magyar nép zivataros századai”, egész múltunk ott kavarog egy sodró érzelmi folyamban. Mióta pedig gyermekeink vannak, az ő jövőjük is ott örvénylik Árpád-házi szentjeink, Rákóczi és Széchenyi, Arany János és Ady, Csengey Dénes és Cseh Tamás felsejlő képe mellett, annak minden kétségével, reményével. (Csendes szomorúsággal írom, hogy drámai veszteségeink is benne vannak az énekben, nemcsak a harcmezőkön elesetteké, de mostantól ott van a minapi megrendítő olaszországi autóbaleset áldozataié is – hisz a gyászunk is közös, velünk, magyarokkal történt a szerencsétlenség.) Az összetartozás-érzés, a büszkeség, az elszenvedett áldozatok gyötrelmei, a nagy nemzeti újrakezdések bizakodása alkotják azt a mással össze nem hasonlítható érzelmi állapotot, melyet a Himnusz éneklésekor átél a magyar ember. Önazonosságunk része az a szelídség és alázat is, amely imádságos szövegében és lágy dallamvezetésében megjelenik – nem harsány követelés, magamutogató öndicséret, hanem igazán szerethető, bűnvalló, csendes imádság.

Úgy neveltek, hogy ha felhangzott a Kölcsey vers zenei adaptációjának első taktusa, azonnal fel kellett pattannunk a kényelmes fotelből, és igen, ha halkan, ha szemérmesen is, de énekelni kellett. Ez vált aztán természetessé, s mi is ezt várjuk el gyerkőceinktől. Szomorúan tapasztalom, hogy sok honfitársunk számára korántsem ilyen magától értetődő dolog magyarságunk e jelképes (cseppet sem fáradságos, ám igazán lélekemelő) megvallása. Elég csak egy iskolai tanévnyitón körbepillantani: sokan némán, unottan állják végig az az ünnepség elején felhangzó Himnuszt vagy az azt lezáró Szózatot. Nem együtt énekelnek, legfeljebb megadóan végighallgatják. Mekkora különbség!

A nyolcvanas években jártam általános iskolába. Az akkoriban kötelezően rendelt ünnepeken kék és piros nyakkendőkben, övvel, síppal felszerelve összesereglett az iskola apraja nagyja, s a meghívott szovjet díszvendég jelenlétében a kommunista világbirodalom himnusza és az Internacionálé mellett elhangzott a nemzeti imádság is. Előttem a kép, ahogy a 365-ös számú Hunyadi Mátyás úttörőcsapat állva fogadja a zászlót, s mi néhányan, aprócska „lázadásaképp” némán, összeszorított szájjal állunk, csak a magyar Himnusz alatt kapcsolódva az éneklő osztálytársakhoz. A történelmi-nemzeti eszmélés kezdetei voltak ezek a pillanatok.

A címert megváltoztathatták, a Szent Koronát múzeumba száműzhették, de a kommunizmus sem tudta (végképp) eltörölni összetartozásunk versbe-dalba öltött jelképét. Pedig tudjuk, volt rá kísérlet, Rákosi szerette volna szocialistára fazonírozni a Kölcsey művet. Ez a kísérlete azonban a diktatúra minden eszközrendszerének támogatásával sem sikerülhetett - a Himnusz túlélte a kommunizmus évtizedeit. És micsoda élmény volt a rendszerváltás időszakának tüntetésein énekelni, együtt, egyet akarva – hogy aztán 1989-ben jogszabályi védelem alá kerüljön. 2012 óta pedig Magyarország Alaptörvényének preambuluma nemzeti imádságunk első sorával indul: „Isten, áldd meg a magyart!”

Boldog születésnapot, Himnuszunk!