Újra megjelent a világ országait boldogság szerint rangsoroló kutatás, a World Happiness Report, vagy ha
valaki csak a sorrendre kíváncsi, akkor erre a linkre kattintva is megtalálja a 2016-os helyezéseket (az idei jelentésben a tavalyi évet elemzik). A számítás módja és még sok egyéb megtalálható ezeken az oldalakon, most azonban beszéljünk csak rólunk, magyarokról.

Próbáljunk eltekinteni a cím politikai felhangjától, és örüljünk annak, hogy tényleg boldogabbak vagyunk, mint az elmúlt években, sőt elmondhatjuk, a javulás jelentős. Tavaly óta a 91. helyről ugyanis a 75-re léptünk (155 ország szerepel a listán, így az első felében vagyunk már a táblázatnak), és bár a pontszámunk csak 3,5 százalékkal javult, az első helytől számított lemaradásunkat 7,5 százalékkal sikerült javítani. 2012 óta 11,5 százalékkal javult a boldogságunk, és majdnem 19 százalékkal csökkent a különbség az első helyezettől, aki az utolsó kimutatás szerint Norvégia volt.


De elég is a tobzódásból a számokban (vajon másokkal is így van, hogy egyes szavak, amiket használnunk, pl. a tobzódás, olyan furcsán hatnak leírva?), kicsit nézzünk mögé, mi lehet az oka, hogy olyan országok, amelyekbe

kétlem, hogy ezrével szeretnénk költözni, boldogabbnak érzik magukat? Hogy ott jobb az emberek közérzete? Vajon tényleg ennyire pesszimisták vagyunk, vagy esetleg depressziósak, ahogy azt annyian mondják?

És bizony, sajnos a rossz közérzetnek, a boldogság-hiánynak következménye is van – a „büntetés” elér minket. A rossz halálozási mutatók arra utalnak, különösen a középkorú férfiak esetében, hogy sokat kell még javítanunk – de miben? Mit kéne megváltoztatnunk? Hol rontottuk el?

Ahányszor feltesszük ezt a kérdést, vannak válaszok, amelyek mindig ismétlődnek. Gazdasági helyzet, lakhatási nehézségek, munkahelyi problémák (bizonytalanság, túlvállalás, kiszolgáltatottság), család és munkahely
összeegyeztetésének nehézségei. Valóban, ezek léteznek, ezekkel találkozunk, megszenvedjük őket – ki jobban, ki kevésbé, de valamennyire mindenkit érintenek e problémák. De ha várunk egy kicsit, lassacskán megemlíti valaki a közösségek hiányát, az egyedüllétet, a magányt – azt hiszem, ezek sokkal közelebb vannak a probléma gyökeréhez.

Ha boldogságról beszélünk, Kopp Mária nevét és munkásságát mindenképp említenünk, idéznünk kell. Ő egész életét a magyarok lelki egészsége kutatásának szentelte, ugyanez a kérdés foglalkoztatta, vajon miért érezzük
annyira rosszul magunkat? Én szívesen hozzáteszem azt is, hogy ebben a csodálatos, szép országban… (Érdekes, hogy amikor Portugáliában jártam, ott néha rámtört az az érzés, hogy igen, ha el kéne költöznöm otthonról, ott szívesen élnék – és lám, Portugália még nálunk is rosszabb helyezést kapott a listán.)

Mindazonáltal én nem hiszem, hogy depressziós nemzet lennénk. Hajlamosak vagyunk, nagyon is, a siránkozásra, a panaszkodásra, ha nincsenek előttünk célok, de hihetetlen erőfeszítésekre ugyanúgy készen állunk, csak legyen miért.

Amiben nagyon el vagyunk maradva, az a társadalmi tőke. Aki nem ismeri, annak furán hangzik ez a kifejezés, pedig nagyon jól fogalmazza meg, hogy a társadalom összetartása, az egymás iránti bizalom, a szavahihetőség, a közösségek ereje olyan támasz, olyan tőke, amelynek ugyanúgy van gazdasági, mint lelki haszna. Gondoljuk el, mennyivel könnyíti, gyorsítja a szerződések megkötését és új munkák elkezdését, ha elég egy kézfogás, és
tudjuk, ügyvéd és tízoldalas szerződés nélkül is betartja mindkét fél a szavát? Ahol tudjuk, a munkaadók és a munkavállalók ugyanazt a célt nézik, a hatékony és értelmes munkát, a hozzátartozó megbecsüléssel? Ahol merek ésszerűen kockáztatni, mert ha minden kötél szakad, a közösség(ek), ahova tartozom, megsegítenek és ott lesznek mellettem, hogy talpon maradjak? Ahol inkább tőlem veszi meg a szomszéd a kiskertben megtermelt árut, mint feleannyiért az áruházakban, mert tudja, az így megtermelt haszonból én meg majd tőle vásárolom meg, amit ő állít elő?

A társadalmi tőke alapja a bizalom, a másik ember felé való nyitottság, amikor abból az alapállásból indulok ki, hogy mindenki - akárcsak én - a közjóért akar tenni, amibe természetesen a saját „jó” ugyanúgy beletartozik. És ezt akkor is elhiszem, ha az ő elvei, módszerei, útjai nem egyeznek az enyémmel, vagy látszólag pont az ellentétesek – de akkor is megkeressük azt a néhány kapcsolódási pontot, ami, higgyük el, ott van valahol, csak nyitottan, elfogadón – nem egyetértően, elfogadóan! – kell a másik emberhez viszonyulnunk.

Kopp Mária kutatásainak ez volt az egyik legfontosabb megállapítása, és ezt ő a saját életében, munkájában is megvalósította. Közvetlen vagy közvetett munkatársai kiválasztásánál csak a szakmai tenni akarás érdekelte, és habár nagyon határozottan állt ki a keresztény értékek mellett, magát konzervatív liberálisként határozva meg, ezt mástól, ha szakmai kérdésekről volt szó, soha nem várta el – igaz, a szálak valahol összeértek, hiszen a vallásosság közösségépítő szerepét, annak egészségvédő hatását egyértelműen igazolták a kutatásai.

Én nagyon remélem, igyekszem abban hinni, hogy (remélem folyamatos) menetelésünk előre a boldogság-rangsorban a társadalmi tőke erősödésének, az egymás iránti bizalom növekedésének köszönhető. Ha tényleg így van, akkor jobban fogjuk érezni magunkat a kevésbé jó körülmények közt is – és ez ad alapot ahhoz, hogy a körülményeinket is jobbá tegyük, amitől még jobb lesz a közérzetünk. Ha van ördögi kör, akkor ez lehetne egy „angyali kör”. Mert ne feledjük, hiába nevezzük „körülménynek”, attól az még bennünk van, rajtunk múlik. Rajtunk, külön és együtt egyaránt.

Sok és növekvő boldogságot mindenkinek!