Március 19-én végigjárattam tekintetem a magyar médiumok széles rónáján, de bizony nem nagyon találtam olyat, amely megemlékezett volna a német hadsereg 1944-es bevonulásáról, amikor is nyugati szövetségesünk oly megbízhatatlannak tartotta már a Horthy Miklós vezette Magyarországot, hogy megszállta, nem kis meglepetést okozva a Magyar Királyi Honvédségnek, amely nem tudta hirtelen, ki ellen harcoljon. Nem volt vidám nap, miért is emlékeznénk rá – kérdezhetné valaki. Mifelénk azonban ez nemzeti adottság. Mi, magyarok Mohácstól Aradon át 1956-ig emlékezünk gyásznapjainkra, levert szabadságharcainkra. Hogy miért jó ez? Ottlik Gézát érdemes felidézni, aki arra jutott, az a felemelő ebben, hogy mi még mindig itt vagyunk és emlékezhetünk ezekre. Pedig nemzeti katasztrófák voltak, mégsem kellett a népeknek körbevenni a sírt, hol nemzet süllyed el.



Április is ad elfeledett emléknapokat. Itt van rögtön az elején április 4., amely hosszú karriert futott be ünnepként. A Felszabadulás ünnepét (mely a belvárosban előkelő helyen lévő teret és metrómegállót is kapott, s melyet a népnyelv később sokszor hosszú ú-val mondott) 1950-ben iktatták a hivatalos állami ünnepek sorába, és egészen 1989-ig (hivatalosan 1991-ig) dalolhattuk, hogy
"Április 4-ről szóljon az ének,
Felszabadulva zengje a nép.
Érctorkok harsogva zúgják a szélnek
Felszabadítónk hősi nevét!"


Az 1945-től kezdődő megszállásnak és rémtetteinek azonban még a dátuma is hazugság volt, hiszen valójában mintegy héttel később szűntek csak meg a harcok hazánk területén. Azért a mi kis általános iskolánkba április 4-én minden évben megjelent egy szovjet Xyonovics őrnagy vagy ezredes elvtárs, akinek rövid beszéde után a sok kis éhes proletár együtt énekelte az Internacionálét (egyes pártoknál még ma is divat) és az egységbe forrt szabad köztársaságok szovjet himnuszát. Olykor még a Szózat is belefért az ünnepi műsorba. Emlékezhettünk a szovjet hősökre, sőt ötévenként még díszszemlén is csodálhattuk a fegyveres arzenált. A kényszerített ünnep aztán hamar kiesett a tavaszi memóriánkból, de emlékműve, a Kisfaludi Strobl Zsigmond által készített Szabadság-szobor túlélte a rendszerváltást a Gellért-hegyen. Szerény véleményem szerint el kellett volna távolítani, ehelyett egy performansz keretében letakarták, majd újra átadták szovjet katona és felirat nélkül. Így ma ismét Budapest jelképe, bár - bevallom - gyermekeinkkel ritkán járunk oda, mert apukájuk már nem tudja megszokni a szobor átértelmezését.
Érdekes egybeesés, hogy pontosan április 4-én temették el 1860-ban Forinyák Géza joghallgatót, aki az alig egy hónappal korábbi, március 15-i tüntetésen sebesült meg. S ez átvezet másik elfeledett ünnepünkhöz, április 11-hez. Pedig ennek már több létjogosultsága lett volna a nemzeti pantheonban, hiszen 1848-ban ezen a napon szentesítette V. Ferdinánd király Pozsonyban az áprilisi törvényeket, melyek eredményeképpen hivatalosan is megkezdődhetett a polgári átalakulás, és létrejöhetett a Batthyány-kormány. Az ünnepnapot 1898-ban gróf Bánffy Dezső miniszterelnök javaslatára szavazta meg az országgyűlés nemzeti ünnepnek. A napot azonban nem érezte magáénak a nemzet, egészen egyszerűen azért, mert március 15-e ellenpontjaként hozták létre, kevésbé akarván sérteni az akkori uralkodó, Ferenc József érzékenységét, aki éppen az áprilisi vívmányokból adódó "törvényes forradalmat" verte le. Petőfi lánglelkével és március idusával azonban nem versenghetett. Érdekes, ha már emlékműről szóltunk előbb, hogy az április 11-hez is kapcsolható, 1926-ban, a kivégzés helyén felavatott Batthyány-örökmécsesnek a Szabadság-szoborral szemben milyen erős közösségteremtő ereje volt és van, annak ellenére, hogy egyik 20. századi hatalom sem tudott mit kezdeni első miniszterelnökünk személyével és áldásos politikájával.
„Elszállt, mint a nagymajtényi síkon a magyar szabadság gondolata” – mondogatta nagypapám. Bizony a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békekötés április 30-i dátuma is elszállt a nemzeti emlékezetből. Pedig még az asztal is megmaradt, amin aláírták a békeszerződést, csak nem túl nagy becsben. 1996-ban találták meg a sátoraljaújhelyi kórház pincéjében, így ma már egy Károlyi-kastélyban díszeleg Füzérradványban. A békét létrehozó Károlyi Sándort sem emlegeti mostanság senki sem árulóként, pedig a szegényen és visszavonultan élő Görgei Artúrral szemben ő hatalmas vagyonra tett szert és fényes karriert futott be Bécsben.
És azt gondolom, a magyar búskomorságunk is ezen elveszett szabadságharcra vezethető vissza. De ennek megtárgyalására már hegedű- és dudaszó kellene, és néhány kupa bor…