A mai értelmiség egy kicsit hasonló ahhoz szülőhöz, aki ahelyett, hogy nevelne, a gyerekeit szidja, amiért olyan neveletlenek.


 

Ez jutott eszembe nemrég Tamás Gáspár Miklós kissé melankolikus cikkéről, amelyben elég csüggedten az értelmiség szerepét keresi. Azt mondja: „Alapvető kötelességünk nem változik. A szenvedőkön segíteni kell. Az igazságtalanság ellen tiltakozni kell. A védteleneket óvni kell. A hatalmat korlátozni kell.” És persze az egész általánosság a menekültekkel való rossz bánásmódból indul ki.

Szép ez, egyet is tudok érteni, csak ez így önmagában kevés. TGM úgy írja le az értelmiségit, mint aki végig asszisztál egy műtétet, és ügyel, hogy finoman varrják össze az ereket, a húst, meg a bőrt, hogy ne fájjon, meg szép is legyen. Ez persze nagyon fontos, de talán még fontosabb, hogy mit vágtak fel, miért, és hogyan gyógyították meg. Nos, az értelmiségnek itt van igazán szerepe!

Amikor a határokon rosszul bánnak a menekültekkel az szomorú, egyrészt mert valóban nem helyes, ha valakivel, de kiváltképp egy kiszolgáltatott emberrel kegyetlenül bánnak. Ez azt is jelenti, hogy a határőr nem tudja jól ellátni a feladatát, és ebben segítségre szorul. Segítséget különböző adekvát szakmák tudnak nyújtani, kevéssé a filozófus.

Az értelmiségnek akkor is szólni kell, ha a rendszerből követezne a kegyetlenkedés. Az lenne a dolga, hogy megmutassa, az egyes jelenségek mögött milyen általános szándékok húzódnak. Az értelmiségnek ellenben nem dolga, hogy azon keseregjen, milyen nívótlan a tömeg gondolkodása. A tömeg, természeténél fogva akkor is nívótlanul gondolkodik, ha éppen szalonképesen nyilvánul is meg. A szalonképes gondolatokat csak az garantálja, ha nagy a biztonságérzete, és kevéssé frusztrált. A gondolkodáson túl szalonképesen viselkedni akkor fog a tömeg, ha folyamatosan kondicionálva van egy jól artikulált pozitív minta követésére. Ezt vagy egy markáns és jó hatalom, vagy egy erős és jó értelmiségi réteg érheti el. Leginkább a kettő együtt.

Ma, Európából fájóan hiányzik a pártatlan, de elkötelezett értelmiségi közösség. A közösségen belüli hangos gondolkodás. Az értelmiségtől nem csak deklarációkat várunk, és nem többé-kevésbé a tömegnek szóló nyílt leveleket, hanem elsősorban gondolkodást. Gondolkodást és nyílt diskurzust. Azután pedig mintákat, amit magunkénak érzünk, vagy elvetünk.

A gondolkodás azt jelenti, hogy az egyedi jelenségeket értelmezzük, és általános elvek alá soroljuk. A problémákat racionalizáljuk, amennyire lehet, hogy megkereshessük rá a ráció adta legjobb választ. Ezzel ki is jelölhetjük az ész határait.

A bevándorlás kérdéséről a jezsuita közösség próbál ilyen nyílt diskurzusban választ keresni. Ferenc pápa az irgalmasság parancsa alá rendezi a kérdést, de máshogy közelit Henri Boulad, aki szerint ideológiáink vakká tesznek az igazságra, és nem vesszük észre, hogy az iszlám a létünket fenyegeti, és az irgalmasság parancsa nem kell, hogy felülírja az önvédelem reflexét.

Boulad szerint az értelmiségünk túlságosan ideologikus a témában, és nem ismeri az iszlám valódi természetét. Először is szembe kellene tehát nézni a tényekkel, és akkor még mindig mondhatjuk, hogy Bouladnak nincs igaza. A tudomány alkalmas lenne arra, hogy a tények ismeretében következtetéseket vonjon le.

Jelenleg a hangadó értelmiség úgy gondolkodik, hogy az individualista, liberális szabadságeszmény olyan gravitációs erő, amely elnyel minden más hozzá közelítő motivációt. Boulad szerint ez önámítás, ez a gravitációs erő valójában a pénz, ami fizeti az értelmiség önámítását is.  Meg kellene fontolni, hogy tényleg így van-e?

Szembe kellene nézni azzal a lehetőséggel, hogy etnikai-kulturális népességváltozás olyan mértékű lesz, hogy az európai hagyomány kisebbségbe kerül. Van-e felhatalmazása a döntéshozóknak, hogy átengedjék az európai népeket ennek változásnak?

Azt gondolom, hogy az idegenektől való természetes félelmet meg kellene különböztetni az ideologikus fajgyűlölettől. A tömeg természetes szorongását az értelmiségnek nem démonizálnia kell, hanem racionalizálni. Az értelmiség feladata éppen az lenne, hogy a szorongásokat ne engedje a hatalom eszközévé válni, ehelyett értelmezze a jelenségeket, és az irracionális félelmek helyett racionális problémákat mutasson fel, amire választ ehet találni.

Emellett nem árt, ha ismereteket gyűjt, hogy képes legyen közreműködni a probléma megoldásában.

Megint csak a gyereknevelés jut eszembe: hiába szidom a gyerekem, hogy hisztizik, attól csak még vadabbul fog őrjöngeni. Szerintem minden szülő, aki legalább három tanácsadó cikket elolvasott, tudja, mit kell ilyenkor tenni:

1.Segítek neki megfogalmazni, hogy mi a problémája és mit érez.

2. Elfogadom az érzelmeit.

3. Megmutatom neki a lehetőségeit, a cselekvés terét. Ha szükséges, megoldási javaslatot kínálok.

Nem lehetne megpróbálni?