Hatvan éve, 1957. március 25-én írta alá Belgium, Hollandia, Luxemburg, Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország az Európai Gazdasági Közösséget (EGK), valamint az Európai Atomenergia Közösséget (Euratom) létrehozó Római Szerződést. A Közös Piacnak is nevezett EGK tagjai eltörölték egymással szemben a vámokat, biztosították nemcsak az áruk, de a tőke és a munkaerő szabad áramlását is, gazdaságpolitikájukat pedig igyekeztek úgy alakítani, hogy minden ágazatban nemzetközi együttműködés alakulhasson ki.


Az integráció fontos előzménye volt az az 1951-es egyezmény, melyet Robert Schuman francia külügyminiszter és Jean Monnet közgazdász álmodott meg, létrehozva az Európai Szén- és Acélközösséget, más néven a Montánuniót. A Hatok aláírásával 1952-ben életbe lépő szerződés volt az első alkalom, hogy egy nemzeti hatáskörbe tartozó fontos gazdasági terület nemzetek fölöttivé tettek. A következő év elején hatályba lépett az első európai adó, létrejött a szén és vasérc közös piaca, s megszűnt e nyersanyagok vámja. Ez feloldotta az NSZK és Franciaország közti azon ellentétet is, ami Elzász-Lotaringiának területéből és annak ásványkincseiből fakadt.

A Montánunió működése és sikere láttán előtérbe került az európai politikai integráció megteremtésének terve, sok nehézség után jutottak el a Római Szerződésig, amelyből aztán kinőtt az Európai Közösség, majd napjaink Európai Uniója, melynek intézményei döntéseinek többsége számára a Római Szerződés szolgáltatja a jogi alapot, ez maradt a közösségi jog legfőbb forrása.

Az ötvenes években hazánk is „a vas és acél országa” volt, csak épp nem a szabad kereskedelem, hanem a természetes és történelmi adottságoktól teljesen elrugaszkodó, irracionális, erőszakos iparosítás eredményeként. A Szovjetunió diktálta gazdaságpolitikát szolgaian végrehajtatta a magyar kommunista vezetés. A nyolcvanas évekre persze már ők is érezték ennek a gazdaságelméletnek a csődjét, és ma már látjuk, hogy a rendszerváltozásnak hogyan lettek éppen a kommunista nomenklatúra tagjai a piaci nyertesei. A várva várt Nyugat pedig természetesen kihasználta óriási előnyét, hosszú évekig gazdasági gyarmatnak kezelve a közép-kelet-európai blokkot. Ennek lett vége az elmúlt években.

Gyerekként én a csokoládépiaci helyzetet érzékeltem például az Unión kívüli létből. Az itthoni Boci mellett azért a kedvencem mégiscsak a lila Milka volt, amelyet csak külföldről kaphattam meg. Gyermekeim nehezen értik meg ezt manapság. Én viszont azt nem tudtam felfogni, hogyan élhet úgy egy nyugat-európai kisgyerek, hogy bemenve a boltba, bármilyen csokoládét megvehet. Mindig be is osztottam az Ausztriában élő nagybácsi ajándékát, egy-egy kocka elfogyasztásának is saját ceremóniája volt. Csoki gasztronómiai szakértőként évek óta mondom, hogy az itthon kapható íze nem olyan, mint a régi „nyugati csokié” volt, de ezt sokan csak nosztalgikus érzésnek vélték.

Az európai Uniónak voltak jelentős válságai és problémái, az 1963-as francia vétótól a Maastrichti Szerződés dán elutasításán át az európai alkotmány kudarcáig. De azért érdemes belegondolni az elmúlt évtizedek gazdasági és kulturális egységének hasznosságába is, és abba az eddig megvalósult célkitűzésbe, hogy legyen béke az Unióban. Manapság újabb veszélyforrásokkal kell szembenézni, az orosz, az amerikai és a kínai külpolitika mellett a terrorizmus jelenti a fő problémát, Párizs, Rouen, Berlin vagy London nyomán a hétköznapi félelmet. Vannak, akik a jobboldali radikalizmustól féltik a kontinenst, és konzerválnák az Uniót, és egyre többen vannak, akik az elmúlt évek irányvonalának gyökeres megújításában látják a jövő zálogát. Akik a nagy alapító, Schuman mondatával egyetértenek, változás nélkül igen nehéz jövőt látnak: „Európa vagy keresztény lesz vagy nem lesz.” Ennek legfőbb oka nem az iszlám migráció, hanem bizonyos belső (?) erők. Ahogyan William Durant fogalmazott: „Egy nagy civilizáció nem hódítható meg kívülről, amíg nem pusztítja el önmagát."

Az évforduló kapcsán újabb találkozóra és aláírásra készülnek Rómában az Unió 28 tagállama, bár Lengyelország már jelezte, nem ír alá olyan dokumentumot, amely nem tartalmazza az általa alapvetőnek tartott prioritásokat, és csupán egy ceremoniális aktusnak a szép papírja. Feltételezhetjük persze, hogy szignózza a végén a lengyel vezetés a közös nyilatkozatot, de jelzésértékű, hogy Lengyelország nagysága és gazdasága tekintélyesebb helyet követel magának a kontinensen, történelmi elnyomottságának véget szakítva. A kisebb országok számára pedig megerősödőben van a visegrádi közösség, amelyet még Antall József hívott életre. Úgy tűnik, néhány éves hullámvölgy után, mégis életképesnek bizonyul ez a kapcsolat, amely súlyt adhat ezeknek az országoknak. Hiába vagyunk gyengébbek nyugat-európai barátainknál, mégis ugyanabban az arénában szeretnénk versenyezni, nem igénylünk másik versenypályát egy „kétsebességes” Európában. Mert mindig reménykedünk, hogy bizonyos számokban az élre is törhetünk egy szabad versenyben.