A Duna Televízión volt látható nemrég A bennfentes című amerikai film, amely megtörtént eseményt dolgozott fel. Sztárparádé vonult fel a vásznon, a lelkiismeretes kutatót Russel Crowe alakította, aki nem volt hajlandó adatokat hamisítani egy dohánycégnek, az újságírót pedig, aki segítségére volt, Al Pacino formálta meg.

Nem is a történet fő mondanivalója, hanem az a mellékszál ragadt meg, amikor az állását vesztett, pénzszűkében lévő és megfenyegetett főhőst elhagyja a felesége. A férfi magára marad. Így tulajdonképpen eleve kudarcra lett ítélve, hiszen hiába nyeri meg a küzdelmet a dohánylobbival szemben, a feleségét, a családját elvesztette. És miközben magyarázható volt az asszony elbizonytalanodása, reményvesztettsége és félelme, bizony úgy éreztem, hogy cserben hagyta a férjét.


 

Hasonló problematika jelenik meg Téglásy Ferenc filmjében,a Soha, sehol, senkinek címűben. A kitelepített család férfi tagját nem tudják megtörni a kommunista pribékek, de a feleségével való kapcsolatában eltörik valami, amit már nem sikerül helyre hozni. A téma azért is megérintett, mert nagyszüleim története nagyon hasonló volt, a ludovikás katonatisztet feleségével és három gyerekével telepítették ki. Az ő összhangjukat azonban nem sikerült megtörni, és ez döntő volt a család későbbi életében.

Mondják, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy nő. Persze kérdés, hogy ki kit tekint sikeresnek. A gazdag, híressé vált embert? Szép példa erre első miniszterelnökünk, gróf Batthyány Lajos, akinek politikai karrierjében döntő szerepe volt feleségének, gróf Zichy Antóniának. A több nyelven beszélő asszony volt, aki felébresztette a nemzeti érzést a grófban. Évekig szervezte az ellenzék háttéréletét, akár az országgyűlésben, a pesti szalonokban, bálokban.

Nem véletlen, hogy Batthyány első programnyilatkozatában is hangsúlyozta: „A hazaszeretet felgerjesztésére minden veszélyeztetett nemzetnél hathatós eszköznek tapasztaltatott a nőnem ösztönzése; hogy ez nálunk is mennél elébb fogja fel e dicső szerepet, iparkodni fogunk."

Batthyányné nemcsak az öröm dicsőséges pillanataiban, de a börtönben is hűséges társának bizonyult a grófnak, aki a halál árnyékában eszmélt csak rá, mennyi mindent köszönhet feleségének.

Az említett mondás persze olyan sikeres emberről is szólhat, aki nem lett híres, "csak" családja és barátai szerették. Jelenczky István Fekete Pál, tanárt szólaltatja meg Az igazság sohasem késő című dokumentumfilmjében. Fekete meghurcolva, megverve, bebörtönözve, becsülettel túlélte az ávós időket, és mikor a nyolcvanas évek elején megzsarolták, hogy ha nem lesz besúgó, újra beviszik, akkor nem tudta mit tegyen. Kapott egy nap gondolkodási időt. Hazament és őrlődött, hogy öngyilkos legyen vagy a börtönbe menjen. Úgy érezte újra nem képes végigcsinálni a megaláztatásokat. Megkérdezte a feleségét, aki azt mondta neki: "eddig is visszavártunk, menj vissza a börtönbe". A férj megkönnyebbült, és másnap lélekben megerősödve mondta a belügyis tisztnek, hogy zárják be nyugodtan, csináljanak vele, amit akarnak, de ő nem ír alá semmit.

Felesége kitartott mellette, együtt érzett vele, sőt együtt élte meg vele a megaláztatások éveit, hiszen, amíg a férj börtönben volt, az asszony otthon egyedül viselte a családi terheket is. És amikor dönteni kellett, az asszony meg tudta adni azt a választ, amit a férj is adott volna. Mert valóban egyek voltak. Milyen szépen fejezi is ki anyanyelvünk ezt: fele-ség.