Van egy gondolat, ami az elmúlt napokban vissza-visszatér. Miért alszanak el a tanítványok a Gecsemané-kertben? Elfogatása előtti estén Jézus hívja a három kedves tanítványt, virrasszanak vele, mert gyötrődik. Háromszor kéri őket, és ők háromszor elalszanak. Miért? Kérdezem ezt azért, mert nem értem, és gondolkodom rajta, mert olyan ismerős, ilyen az ember.


Amikor Jézus elhagyta a világot, a kereszthalál utáni csendben, biztos nem alszanak, ha a félelem és a kétség uralkodik is rajtuk, az elméjük éber, és próbálja elrendezni az eseményeket.

A megváltás napjainak nagy titka ez, hogy valaki mindig hiányzik, valaki mindig mintha félrenézne. Soha semmi nem történik egy nagy, közös jelenlétben. Mintha a világ nem bírná el. Mintha az emberi elme nem bírná el.

Mi lenne, ha a tanítványok a kertben végigkísérnék Jézus gyötrődését? Mi lenne, ha ott állna mindenki a kereszt alatt, és megnyílna az ég, amelyből szózat hallatszik: „Íme, az én szeretett fiam.” Vagy nem lett volna sokkal egyértelműbb, ha a rómaiak, főpapok és tanítványok szeme előtt megnyílik a sír, és kilép a megdicsőült Jézus?

A feltámadt Jézust néha nem ismerik fel, úgy találkoznak vele, hogy csak utólag értik meg, Ő volt az. Amikor megjelenik az összegyűlt tanítványok között a szobában, akkor szinte ő maga kényszeríti az érzékeiket, hogy fogják fel őt. Bezárt szobában jelenik meg, megmutatja a sebeit, hívja Tamást, hogy érintse meg, eszik és iszik velük.

Még korábban van egy jelenet, ahol hasonló megmutatkozás történik, a színeváltozás.  A tanítványok ezt sem bírják. „(Jézus) kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, külseje teljesen átváltozott, ruhája fehér lett és ragyogó. És íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és a haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és mellette a két férfit. „(Lk9, 28)

Már-már vicces, annyira nem odaillőnek tűnik, hogy Péterék elalszanak. Holott talán csak arról van szó, hogy az emberi elme nem képes rajta tartani a szemét a mindennapi léptéket meghaladó eseményeken. Egy-egy képet képes megragadni, aztán újra elfordítja a fejét. Az egész húsvéti eseménysor ilyen, hogy nincs egy szereplő, aki végigkövet mindent. Mindig van egy snitt, egy filmszakadás, amikor nem tudjuk hogyan, de egyszer csak megtörténik valami.

Talán, de erről félve írok, még Jézus tapasztalatában is van filmszakadás, mikor a kereszten az Atyához kiált. („Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!” Mt 27;46)

De térjünk vissza a Gecsemané-kertbe az az alvó tanítványokhoz. Jézus azt mondja: „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek”, majd hogy „A lélek kész, de a test erőtlen.” Nem ismerünk-e magunkra az elgyengülő tanítványokban? Nincs-e olyan élményetek, hogy valami végzetes történt, és én nem voltam ott, valami lényeges megváltozott, és én épp félrenéztem?

Valami a kapcsoltomban nem olyan, mint régen, a fiam már nem kér tőlem segítséget, a szerelmem, mintha titkolna valamit, a barátom, mintha távolabb lenne. Valami történt, mert amikor szükség lett volna rám, én nem voltam ott, ezért kimaradtam a változásból is, nem tudom, hogyan történt.

Hasonló történik, ha meg kellene közelíteni a barátomat, amikor elragadja valami transzcendens vagy épp előttünk nyílik meg az ég. Nem tudunk közel menni a gyászhoz, nem tudunk egészen lerészegedni az örömben, nem ugrunk le a kétségbeesés sötétjébe. Mint két ellentétes pólusú mágnest, ha közelítünk egymáshoz, a végén szinte félreugrik a kézből, az érintkezés nem lehetséges.

Értem már a tanítványokat is. Ők olyan dolgoknak voltak tanúi, aminek ember még sosem. Hogy is ne csukódna le a szemük?