Igazi meglepetésre ébredtem nemrég: jól sikerült interjút olvashattam Marina Abramovic performansz-művésszel, Távolság, ami összeköt című filmjének apropóján. Érdekes volt olvasni, olyasvalakinek a szavaival találkozni, akit eddig csak cselekedni láttam, akinek kifejező eszköze a csupasz cselekvés.


 

Marina Abramovic az a kortárs művész, aki – szerintem – bárkit képes bevonni a művészet terébe, kortárs művészethez való viszonyától egészen függetlenül. Vagyis, tökéletes performansz-művész.

Legújabb munkája egy film, amelyet Brazíliában forgatott, ahol különféle gyógyítókat, bölcseket keres fel, a leírás szerint egyszerűen dokumentálva a találkozásokat. Mégsem hiszem, hogy műfaját tekintve dokumentumfilmről lenne szó, mert bevallottan hiányzik belőle a tárgyilagos, távolságtartó attitűd.

A film magyarországi bemutatója kapcsán készült egy hidegrázós interjú Abramoviccsal, ami nem azért borzongató, mert rémes, hanem mert a szavai félelmetesen egybevágóak azzal a közléssel, ami a művein keresztül átjön. Ez a közlés lényegében, és leegyszerűsítve a jelenlét művészete, ami minden élő ember számára ajánlott, és aminek gyakorlásához Abramovic munkáival való találkozás adhat nagy lökést.

-„Mennyit hitt el abból, amiket a természetgyógyászoktól és más médiumoktól hallott?” – kérdezi a riporter.

-„Én mindig mindent elhiszek…”

Annyira szeretem ezt a választ! A gondolat egészében így hangzik: „Én mindig mindent elhiszek, teljesen nyitva tartom az elmémet. Az a célom, hogy olyan legyek, mint egy gyerek, aki életében először találkozik a világgal. Minél kevesebb a kérdésem, annál jobb, mert annál teljesebben tudom átélni az élményeket.”

Szeretem, amiért nem azt mondja, hogy „mindenkit elfogadok”, „elfogadom olyannak, amilyen”! Megcsömörlöttem már az állandó elfogadástól, ami többnyire nem is jelent többet érdektelenségnél, vagy magunkra erőltetett közönynél. Nagyon nagy szó az, hogy „elfogadlak”, de nem mindig megfelelő.

Én is azt gondolom, hogy ha valóban találkozni akarunk valakivel vagy valamivel, ha egy térben akarunk lenni vele, akkor hinnünk kell az ő szemének, különben a találkozás nem jön létre. A rendszerező, integráló, tehát reflexiós munka logikailag és időben is később következik. Teljesen abszurd, hogy ma fizetett szolgáltatás az olyan emberel való együttlét, aki a reflexió reflexiójaként mindent elhisz nekünk.  Ez a pszichológus. Ő a gyógyító ebben az elfogadós világban.

Ha csak toleráljuk az életet, ha „csak” elfogadjuk a másikat, akkor elkerüljük ugyan az agressziót, a sérülés lehetőségét, de egyúttal elkerüljük a mély érzelmeket is, mert távol maradunk. Sokszor a távolságtartás az, ami megment minket, de azt a képességünket sem veszíthetjük el, hogy engedünk két valóságot egymásba zuhanni.

Ahogy két test az űrben, ha valamilyen külső hatásra egymás gravitációs terébe kerül, és megváltozik a pályája. Veszélyes. De lehet, hogy születik belőle valami, ami eddig nem volt. Új pályák, és talán új anyag jön létre.

- „Miért érezte fontosnak elkészíteni A távolság összeköt című dokumentumfilmet a brazíliai utazásairól a különféle spirituális gyógyítókhoz?” – kérdezik Abramovicot.

-  Hogy megmutassam a nagyközönségnek, hogyan dolgozik a művész, hogyan jut el a mély érzelmekhez…” (hogy sikerül-e neki, azt még nem tudom, a fimből majd kiderül)

Csodálatos az elfogadás szabad terében mozogni, de ahogy a magot meg kell törni az olajért, úgy az embernek is vállalni kell az érintettséget az igazi érzelmekért. Az érintettség pedig nem az, amikor egy romantikus filmmel átzuhanyozom a könnycsatornáimat. Az érintettségben nem csak átmelegszünk egy picit, hanem kitesszük magunkat egy nem egészen kontrollálható hatásnak. Megengedjük a változást.