Találós kérdés:

Aki kapja, mindig azt mondja, hogy nincs. Mi az? (Házi feladat)

Ki ne ismerné a napi mantrát: „kész van már a leckéd?”  Ez egy olyan kérdés, amelyre általában nincs válasz, csak úgy a tizedik ismétlés körül jön valami ködös reakció-féle egy félig már elkészített, félig tán’ soha nem is létező feladatról. Aztán lefekvés előtt valahogy mindig kiderül, hogy nem olyan kerek a világ és csak rá kell keresni a neten a Föld legmélyebb pontjára vagy Arany János életrajzából egy epizódra, esetleg üres tojásdobozért kell mennünk a szomszédságba, mert a másnapi technikaórára vinni kell azt is. Ismerős?


 

Ki ne szembesült volna anyaként ezzel és azzal, hogy gyermeke egyszerűen nem hajlandó leülni a tankönyv mellé iskola után? Persze a házi feladatok annak idején nálunk sem szerepeltek a kedvencek listáján, így az otthonra feladott feladatokhoz kapcsolódó noszogatás generációkon átívelő jelenség.

A házi feladat szükségességének megkérdőjelezése nélkül merül fel bennem a kérdés: vajon minden szülő találkozik a szétpakolt könyvek felett üveges tekintettel meredező gyermek képével? Vagy létezik valamilyen bevált recept arra, hogy gyermekünk hazatérvén az iskolából (vagy a délutáni órákról) szó nélkül elkészül a házival és maradéktalanul bepakol másnapra? És az uzsonnás doboza és kulacsa sem másnap – esetleg hétvégén negyednap – reggelre kerül ki a konyhába ilyen-olyan különös állagú maradékokkal…

Nálunk fontos érték az önállóság. Igyekszem úgy terelgetni a gyerekeket, hogy amire már maguk is képesek, ne tegyem meg helyettük. Az oviban szépen kivárom, mire a legkisebb lányom cipőt cserél, az iskolásoknak pedig egyedül kell bepakolniuk másnapra. Olykor a házimunkába is besegítenek, a lányszobában előforduló rumli orvoslására meg tudják nyomni a porszívó gombját, sőt, a hűtőajtót is ki tudják nyitni, ha éhesek...

De a házi elkészítésével bizony komoly küzdelmeink vannak. Egy barátnőm olyan szülői e-mail listáról számolt be, amin nap, mint nap paráznak az anyukák olyasmiken, hogy a matekházinak mi lett a végeredménye, vagy fogalmazásból hány sort is kell pontosan írni? Ebbe a stresszes közegbe próbálják bevonni a szülőtársakat, aki pedig nem vesz részt a gyerek házijának elkészítésében vagy az azt körülvevő habverésben diskurzusban, talán még „rossz anyának” is titulálják. Azt pedig senki sem szereti, ugyebár...

Néhány évvel ezelőtt a pedagógusok körében is jól ismert Pálhegyi Feri bácsi előadásán hallottam, hogy a „gyereknek éreznie kell, hogy feladata van, mert ha semmit nem bízunk rá, ha úgy érzi, hogy semmire sem kell, semmirekellő lesz belőle.” Ha pedig két rossz közül kellene választanom, inkább döntenék amellett, hogy tartsanak „rossz anyának” a gyerek háziját elkészítő szülőtársaim, minthogy „semmirekellők” nevelésével terheljem a társadalmunkat.

Ahogy a gyerekek közt is vannak lustábbak és szorgalmasabbak, úgy a szülői hozzáállások is széles skálán mozognak a nemtörődömségtől a gyerkőc helyett való tanulásig. Egy azonban biztos: gyermekeink nevelése legfőképpen a mi dolgunk, nem az iskoláé, és hogy milyen felnőttek lesznek majd csemetéinkből, az (görbe) tükröt tart elénk, botladozó szülők elé is.

Ennek ódiuma pedig biztos, hogy minden napra tartogat számunkra megoldandó házi feladatot...