Ma, az iskolai ünnepség után otthon játszottak a gyerekek, az egyikük öntudatlanul skandálta magában: „Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete.”  - nyilván ezt gyakorolták az utóbbi napokban. Kizökkentettem őt az elmélyülésből és rákérdeztem: „Te mernél halni?” „Nem, de hát én még gyerek vagyok.” Igen, a felnőttek dolga fenntartani a közösséget, amibe belenőhetnek. És én, adnám az életem? És ha adnám, merném-e sehonnai bitangnak nevezni, aki nem?


 

Néhány napja egy amerikai származású, tajvani anyától született szerző Kínában játszódó darabját láttam. Az előadás drámai csúcspontján a szöveg átváltott mai, magyar rendszerkritikára, olyan "finomutalásféleképpen". Köztünk szólva a ’83-as István a király ehhez képest leheletfinom politikai áthallásokkal operált. Túl az esztétikai szempontokon az üzenet sem volt igazán egyértelmű, a főcsapáson túl, persze, hogy kiket kell utálni. Az egyik mondat arról szólt, hogy a fiatalok elhagyják az országot, és nem jönnek vissza, mert nem tartoznak senkinek semmivel. Később az itt maradókat viszont arra bíztatta a szónok, hogy sztrájkoljanak, tüntessenek. De nagyon rossz a retorika, mert nem fogja vásárra vinni a bőrét a jövőért az, akinek azt mondják, ugyanannyira helyes, elmenni oda, ahol könnyebben jutok a pillanatnyi szükségleteimhez.

A harmadik képtöredék legyen egy algériai francia szerzetesközösség története, melyet az Emberek és istenek című film mutat be. A közösség éli a maga világtól elfordult szerzetesi életét, de amennyiben a világhoz is kapcsolódnak, annyiban szervesen a falu életének része lesznek. Gyógyítják a betegeket, beszélgetnek az emberekkel, a helyi piacon értékesítik a terményeiket. Ám az idillt feldúlja a politika, a belháború, a mikroközösségen kívülről jövő erőszak. Akkor a diplomácia figyelmezteti a szerzeteseket, hogy francia állampolgárok lévén meneküljenek, amíg még megtehetik. Menjenek, vagy maradjanak? A film a továbbiakban azt mutatja be, milyen erők csapnak össze az emberben, amikor közvetlen életveszély fenyegeti, de még van ideje töprengeni, és változtatni a helyzetén. Nagyon szívszorító, ahogy az egyes elköteleződés- és identitás-rétegek ágálnak az egyes emberekben. A végkifejlet nem titok, a maradás mellett döntöttek, majd 1996. márciusában elrabolták és megölték őket.

„Ha egy nap a terrorizmus áldozata lennék, azt szeretném: a közösségem, az egyházam, a családom emlékezzen arra, hogy az életemet Istennek és Algériának ajándékoztam.” Igen, Algériának is.

Dom Fitzgerald Eamon, trappista főapát később így nyilatkozott rendtársairól: „Ennek a történetnek a legfontosabb aspektusa a közös tanúságtétel. Ezek a testvérek különböző monostorokból érkeztek Franciaországból. Meg kellett tanulniuk együtt élni. Tapasztalataik közül az egyik legfontosabb a lázadók behatolása volt 1993 karácsonyán. A fegyveresek ugyan elhagyták monostorukat, de a félelem és a halál kockázatának tudata felkeltette bennük az összetartozás érzést e veszélyforrás láttán. Ezért a következő három évben egy közös akaratra épülő közösséget teremtettek, amely arra a vágyra alapozott, hogy maradnak és tanúságot tesznek Istenről” – fogalmazott a főapát.

Végül még egy utolsó követ dobok a tóba: Henri Boulad atya Egyiptomban élő, szír-olasz származású, francia kultúrában felnőtt jezsuita szerzetes a mai napon, március 16-án felveszi a magyar állampolgárságot. (Az elmúlt napokban nyilatkozatot is adott, és több helyen tart előadást a nagyközönségnek.) A magyarokkal, és a magyar jezsuitákkal régóta élő kapcsolata van. Most a magyar kormány kereste meg, és ajánlotta fel a segítségét, mire ő az állampolgárságot kérte, mely megkönnyíti számára az utazást a világ különböző pontjaira. A magyar kormánnyal való jó kapcsolata azon alapul, hogy Boulad atya támogatja külpolitikánk keresztény- és európai identitásvédő irányát. Azt gondolja, a nyugati értelmiség, beleértve Ferenc pápát is, nem érti az iszlám valódi természetét és törekvéseit.

Bár magát világpolgárnak vallja, az identitást pedig egy folytonosan alakuló tényezőnek, mégis azt mondja: „Először meg kell védened a családod, a kultúrád, az identitásod, és azután kell kinyitnod az ajtód – ahogy ezt a kontinens az eddigi évszázadok során tette.” Az összetett kötődés és a folytonos organikus fejlődés ugyanis nem jelenti az identitás és az elköteleződés hiányát. Korunk globalizációs ideológiáját emberellenesnek tartja, mivel magát az identitást akarja megszűntetni. Azt pedig én teszem hozzá, hogy az identitásától megfosztott ember egyúttal testi- és lelki erőforrásaitól elszakított ember is lesz.

Az ember az a különös lény, aki képes saját húsával táplálni a griffmadarat azért, hogy az alsóból felvigye a felső világba. Jézus azt tanítja: Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elveszíti, megtartja azt. (Lk 17; 33)-l