Április első keddje a Láthatatlan Munka Világnapja. Ennek apropóján valamelyik nap próbáltam összeszámolni, a napnak mekkora hányadát töltöm az eufemisztikusan „láthatatlannak” nevezett munkával, amit helyesebb lenne inkább fizetetlenként aposztrofálni. Nem sikerült a kísérlet, ugyanis itthonról dolgozva, egy komolyabb háztartásért és négy kisebb nagyobb gyermekért felelve, ahogy általában, most is összefolytak a fizetett és fizetetlen munkával töltött percek, sokszor párhuzamos valóságokat teremtve.


A gépen való kopácsolás megszakadt a villanyóra-leolvasó beengedésével, a hivatalos ügyben való telefonálgatás az épp beteg gyerekek ebédlemondásával, a munkával kapcsolatos e-mail küldéseket a hittan tanító néninek megírt levél írása színesítette, hogy a különböző házifeladatok beszerzését és kikérdezését már ne is említsem. És mindebben semmi, de semmi különleges nincs, ez nem önfényezés, nem is egy munkamániás élete, hanem minden egy, két, több gyermeket nevelő anyuka és apuka való világa, ide értve azokat is, akik idősebb vagy beteg hozzátartozóikról gondoskodnak. Egy egyszemélyes háztartás vezetése is jár sok gonddal-bajjal, de minél több emberről kell gondoskodni, annál több láthatatlan munkát vállalunk: legyen az fizikai, szellemi vagy lelki természetű.

Ha társadalmi szinten próbálnánk a láthatatlan munkát láthatóvá tenni, az leginkább akkor sikerülhetne, ha hirtelen az ekként végzett munkálkodások eredményeit kivonnánk valóságunkból. Pillanatok alatt káosz uralkodna el. Nemcsak a háztartások szintjén támadna zavar a teli mosogatók, és vasalatlan ruhák, az üres hűtök és befizetetlen számlák miatt, de azonnal szükséget szenvedne rengeteg kora, egészségi vagy mentális állapota, anyagi vagy más eredetű aktuális krízishelyzete miatt rászoruló ember. A társadalom fizetetlen munkásai észrevétlenül szövik nap mint nap azt a hálót, ami az állami gondoskodás mellett megtartja mindazokat, akiknek erre szükségük van. És persze, munkájuk eredménye ott van a természeti és épített környezetünkben, a számtalan itt ténykedő önkéntes jóvoltából – ide sorolva azokat is, akik civil szervezetekben tevékenykednek, de azokat is, akik csak lehajolnak az útjukba kerülő szemétért, hogy a kukába dobják.

Ha az itt és most perspektíváját időben is tágítjuk, és történelemi léptékben keressük a láthatatlan munka nyomait, átérezhetjük, hogy ez bizony nem XX.-XXI. századi jelenség, nagyanyáink, nagyapáink, ősanyáink és ősapáink ugyanúgy végezték – sokszor kínnal, verítékkel – e pénzre át nem váltott temérdek munkát: gyereket neveltek, ruhát varrtak, otthonokat szépítgettek, egyletekben, templomokban vagy ispotályokban segítettek – csak épp nem volt efféle világnapjuk, eszükbe sem jutott volna, hogy nevesítsék. Pedig a láthatatlan munkások ott voltak a pestisjárványok idején, háborúkban, természeti katasztrófák bekövetkeztekor, de a nagy nemzeti megújulások alkalmával is.  

Mert kódolva van belénk a másokért végzett munka, nevezzük azt akár láthatatlan munkának, akár szolgálatnak. A családjaink, felebarátaink, teremtett világunk iránt érzett szeretet élteti ezt a munkakedvet. És hogy fizetetlen lenne? Pénzre váltani valóban csak absztrakció útján lehetséges, de örömforrást jelenthet a gyerekek jóleső csámcsogása a megsütött palacsinta felett, egy szépen kitakarított, illatos otthon vagy kivirágosított óvodai kiskert.

Ha el is fáradunk olykor (mert bizony el lehet fáradni benne), gondoljunk arra, milyen jó, hogy van kikért munkálkodnunk és bíztassuk őket is erre. Mert egy biztos, a láthatatlan munka sose fogy el, miként a szeretet sem…