"Őrizkedjél március idusától" - figyelmeztette a béljós Julius Caesart, de a pesti ifjúság nem törődött a dátum baljóslatával, pedig addigra Vörösmarty Mihály magyarra is lefordította Shakespeare drámáját.

Március 15-e 1848-ban épp úgy, mint ma, szerdára esett. A radikális fiatalok eredetileg tizenkilencre akartak lapot húzni, vagyis inkább addigra szerveztek bankettet, abban bízva, hogy a József-napi vásárra érkezők közül sokan aláírják petíciójukat. A március 13-i bécsi forradalom híre azonban azonnali cselekvésre késztette őket, így született meg, ahogyan Petőfi írta, "a magyar szabadság első lélekzete", a cenzori engedély nélkül kinyomtatott 12 pont és a Nemzeti dal.


 

 

A forradalmároknak amellett, hogy délután a pesti  városi tanáccsal, majd a budai Helytartótanáccsal is elfogadtatták polgári követeléseiket, még arra is jutott idejük, hogy előtte délben hazamenjenek ebédelni. Vagy hogy a zuhogó esőben Bulyovszky Gyula leendő feleségére találjon egy esernyő alatt Szilágyi Lilla művésznő személyében. Ahogyan a kora délután hazaugró Petőfinek, egy irodalomtörténész szerint, még a családalapításra is jutott pár perce, melyet mi sem bizonyít jobban, hogy pontosan 9 hónapra rá született meg Zoltán fia. A vér nélküli, mámoros forradalom Táncsics Mihály kiszabadítása után a Nemzeti Színházban ért véget, ahol Jókayt aznap este a színpadon érte el végzete, a kokárdát feltűző Laborfalvy Róza csókjában, amiért nyílt színi tapsot kapott.

A nap sikere a pozsonyi országgyűlés tagjait is meglepte, és előmozdítója lett a további eseményeknek.

Már a hónap végén megindult a gyűjtés, hogy "a rang- és valláskülönbség nélkül egygyéforrt nép diadalmas fölkelését az önkény ellen s a közszabadság mellett" emlékműben megörökítsék, de a szabadságharc leverése miatt erre nem került sor. 1849 után pedig hosszú évekig nem lehetett ünnepelni március 15-ét. Az önkényuralom idején börtön járt az otthoni megemlékezésért is, 1860-ban pedig már áldozata is volt a nyilvános emlékezésnek, Forinyák Géza személyében. 1881-ig a temetőbe ment emlékezni az ifjúság, majd a város különböző terei lettek tiltakozásának és emlékezésének színhelyei.

A dualista időkben azért nem válhatott március 15-e hivatalos ünnepé, mert sértette volna Ferenc József érzékenységét. 1898-ban még azzal is megpróbálkoztak, hogy április 11-ét, az áprilisi törvények szentesítésének napját indítsák vele szemben - a nép azonban ezt nem fogadta el, március 15. maradt az igazi emléknap.

És ezt próbálta kihasználni minden politikai erő a 20. században, akár hatalmon volt, akár ellenzékben.

"Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát
?"

Kérdezte Babits Mihály Petőfi koszorúi című versében, figyelmeztetve az igazi értékekre és célokra "a hamis koszorúk láncai" helyett. Jelképes, hogy 1918-ban öreg honvédekkel fotózkodtak a forradalmárok, hogy 1937-ben a demokratikus átalakulást követelő értelmiségiek Márciusi Front néven szervezkedtek, vagy hogy 1956 után is a Márciusban Újra Kezdjük volt a reménység szlogenje.

A kommunisták sem tudtak mit kezdeni a nemzeti ünneppel, 1951-ben meg is szüntették. A Kádár-rendszerben munkanap maradt, és összekatyvasztották a Forradalmi Ifjúsági Napokban március 21-ével és április 4-ével. A 10. pontot, amely a katonaságra vonatkozott persze kellemetlen volt idéznie a hatalomnak: "a külföldieket vigyék el tőlünk"… A nyolcvanas években sem csökkent a diktatúra arroganciája és félelme, elég felidéznünk az 1986. március 15-i lánchídi csatát, ahol agyba-főbe verték a békés tüntetőket.

Ma pedig óvodás leánykáim kokárdát készítenek és huszárokat vágnak ki papírból, s testvéreikkel együtt olyan lelkesen éneklik a Kossuth-nótákat és a katonadalokat, mintha éreznék és értenék a virtust.

Mi a titka március 15-ének? A korszak és e nap kiváló ismerője, Katona Tamás szerint ez Magyarország születésnapja, s egyben korszakváltás is. "Jogos büszkeséggel ünnepelünk ezen a napon, hiszen olyan valamire emlékezünk, amit mi csináltunk, és nem olyanra, ami csak történt velünk."

És talán még valami. A pesti radikálisok bátorsága, amikor mindenki félt a lehetőségektől és a következményektől. Az ő lelkesedésük, meggondolatlanságuk, feltétlen hitük, hogy sikerülnie kell! És hogy sikerült is, vértelenül, dicsőségesen. Igen, azt hiszem, irigyeljük, immár 169 éve a márciusi ifjakat ezért a felemelő élményért, mert mi is szeretnénk ilyen gondtalanul és bátran belevágni fontos dolgainkba. Nem csak nemzeti, de személyes forradalmainkba is.