Deák Kristóf filmje mindenkit érintő, figyelemreméltó alkotás, amelyre joggal lehet büszke, aki drukkolt az Oscar magyar esélyesének.

A 25 perces rövidfilm az én olvasatomban nem pusztán hatalmi viszonyokat (tanár-diák, felnőtt-gyerek, vezető-vezetett) ábrázol, sokkal inkább a hazugság természetrajzára világít rá egy kiélezett helyzetben, mely azonban csak látszólag különleges, valójában nagyon is hétköznapi, mindannyiunkat érintő kérdést helyez boncasztalra: szabad-e – akár valami távlati jó cél érdekében is – hazudni és másokat hazugságban tartani?


 

Az iskolai közegbe helyezett történetben egy kórus tagjai és vezetőjük között fonódnak-bomlanak a hazugság kusza szálai. A jó hírnévnek örvendő énekkarba egy lelkes újonc kislány lép be, akiről azonban a kiváló szakmaiságú, fiatal kórusvezető tanárnő már az első próbán felismeri, hogy nincs elég jó hangja, s ha azt kiereszti, veszélybe sodorja az énekkar elért sikereit, s a közelgő versenyen való borítékolható győzelem is elveszhet.

Nem árul zsákbamacskát, már az első próba végeztével ott marasztalja, és kíméletlen őszinteséggel adja értésére a kislánynak, hogy nem elég jó, s hogy kórusbeli részvétele csak akkor lehetséges, ha „tátikázik”, azaz, ha csak úgy tesz, mintha énekelne. A kamaszlány lelkében kavarognak az érzések, a megaláztatás, a bűnrészesség, a szégyen és az önértékelés összeroppanása olyan feszültséget szül, melyet a lány barátnője előtt is titkolna bár, de palástolni nem képes sokáig. A jó hangú kórista igazságérzete és „elnémított” barátnője iránt érzett szeretete aztán tetteket szül: a kórus előtt vonja kérdőre a tanárnőt, hogyan lehetséges, hogy a kislány nem énekelhet? És ekkor derül fény arra, hogy nincs egyedül: az énekkarban hozzá hasonlóan sokan csak díszletként mímelik az éneklést – a tanárnő kérésére.

Azzal, ha a filmet jó magyar szokás szerint betoljuk a politika és a politikai hatalom színterére, nem mást teszünk, mint hárítjuk (ez jó, Háry-tjuk!) magunktól a kérdést: vajon személyes életünkben nem jelenik-e meg a „tátikázás”? Tegyük a szívünkre a kezünket, ha jobban átgondoljuk életünket nincsenek-e „tátikázó” élethelyzeteink: kínosan elhallgatott családi fiaskók; baráti kapcsolatainkban elásott drámák vagy közösségekben rejtegetett kínos ügyek? Mennyire tartunk fenn hazug vagy fedett állapotokat családjainkban, baráti kapcsolatainkban, közösségeinkben? Mikor az „őszinte” beszélgetés szándékával ülünk le másokkal, vajon előfordul-e, hogy csak úgy teszünk, mintha beszélgetnénk, s közben nemhogy az igazat nem mondjuk, de még a valódit sem.

És közben mindezt indokolhatjuk, hogy azért tesszük, mert nem akarjuk a másikat megbántani vagy mert így békésebb, könnyebb, eredményesebb az élet. Miközben tudjuk, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve…

A filmbéli tanárnő (aki egyébként megtehetné, hogy tiszta helyzetben dirigál, elküldhetné a fals hangú énekeseket, saját előrejutását mindez nem befolyásolná, sőt!) helyzetéről pedig a házasságtörő asszony példázata jut eszembe – vajon ki vethet rá követ, van-e olyan, aki maga nem vett részt aktívan vagy passzívan egy-egy hazug, álságos állapot fenntartásában?

És ha a hazugságba került csoport tagjai közé kerülünk, vajon van-e bennünk olyan mély igazságérzet, annyi bátorság, hogy kifordítsuk sarkukból ezeket a helyzeteket? És amire a film sem ad választ, megtehető-e mindez anélkül, hogy szétessen a kórus, vagy mutatis mutandis az adott emberi közösség?

Csak egy ártatlan gyermek primer igazságérzete lehet annyira erős és mérlegelés nélküli, hogy ezt gondolkodás nélkül megtehesse, hogy kilépjen a hordozott hazugságok és takargatások szövevényes világából.

Nehéz, mindenki életét feszítő kérdések…