Papagájnak éreztem magam. Reggelente ezerszer kellett elismételnem a lányaimnak, hogy öltözzenek már fel, ha nem szeretnének elkésni az iskolából. Mindig. Mintha nem minden reggel (és este) ugyanazt a programot kellene végigzongoráznunk.


 

Egy reggel határozott huszárvágással véget vetettem az ismétléseknek: nem hajtom őket tovább, tudják mit kell tenniük ahhoz, hogy ne késsünk el! El is késtünk az első néhány napon... Nemsokára azonban pozitív javulás állt be a reggeli előkészület terén, a feszültség szintje is rohamosan csökkent. Megérte erőt venni magamon és kilépni a megszokott rutinból, új alapokra helyezni a reggeli nyüzsgést.

Munkám során olyan krízisbe jutott kismamákkal foglalkozom, akik életük valamely pontján nem találnak kiutat szorult helyzetükből és úgy érzik, hogy nem tudják vállalni megfogant gyermeküket. Szinte mindannyian találkoztunk már ilyen helyzettel családi vagy baráti körben. A krízisben lévő kismama választhat (?) az abortusz, az örökbeadás vagy az egyedülálló anya szerepe közül. Ebben az állapotban az elképzelt jövő versenyzik a méhében fejlődő Élettel. Ha sikerül a versenyből összhangot teremteni, azaz a jövőképben elhelyezni a gyermeket, akkor együtt folytatják ezt az utat.

Már az 1960-as években leírta Caplan, hogy a krízishelyzetet a szokásos problémamegoldó eszközeinkkel sem megoldani, sem elkerülni nem tudjuk. Fordulóponthoz érkezik életünk, új utakat kell találnunk a helyzet megoldására.

Ha tehát sikerül megbirkóznunk e helyzettel, személyiségünkben, lelkünkben megerősödve léphetünk tovább. Ha nem tudunk a nehezebb úton végigmenni, meggyengülünk, megfáradunk, hamarabb feladjuk az élet diktálta feladatokat. Nyilván könnyebb felvállalni a nehézségeket, ha nem vagyunk egyedül, és többen bátorítanak a nehezebb úton való elindulásban, támaszként szolgálnak egy-egy buktatónál. A krízisbe jutott kismamák, akiknek van ilyen támasza akár a családban, akár a barátok között, bátrabban vállalják a gyermeket, bátrabban mondanak igent a jövőre. Lélekben és kapcsolataikban megerősödve lépnek tovább, gyakran nem is emlékeznek később arra, hogy milyen választásokon töprengtek életük mélypontján.

Egyszer megkeresett minket egy kismama, aki abortuszon gondolkodott. Rendkívül nehéz anyagi helyzetben volt, a gyermek apja elhagyta őt, és a családban sem volt senki, aki támogatta volna. Felajánlottuk neki, hogy segítünk anyaotthoni szállást keresni, vagy babaruhákkal segíteni a csöppség érkezését vagy, ha végképp nem tudja maga felnevelni a babát, segítünk örökbefogadó házaspárt találni neki. Nem kérte egyik megoldást sem. Az abortuszra végül nem ment el. Amikor munkatársunk megkérdezte tőle, hogy mi volt az a fordulópont, amiért megváltoztatta döntését, így felelt: "Valaki másnak is fontos volt ez a gyerek".

E kismama döntése, krízishelyzetre adott válasza meghatározta az utat, amin elindult a jövő felé. Ezekben a megrendítő pillanatokban is mindig ott az újrakezdés lehetősége, amely számunkra is nyitva áll. Ahogy Lucy Maud Montgomery írja: „Minden reggel újrakezdés, minden reggel új világ”. Ha pedig segítő kezet is nyújtunk a másik embernek, élet fakadhat egy válsághelyzetből.