Március 19-én végigjárattam tekintetem a magyar médiumok széles rónáján, de bizony nem nagyon találtam olyat, amely megemlékezett volna a német hadsereg 1944-es bevonulásáról, amikor is nyugati szövetségesünk oly megbízhatatlannak tartotta már a Horthy Miklós vezette Magyarországot, hogy megszállta, nem kis meglepetést okozva a Magyar Királyi Honvédségnek, amely nem tudta hirtelen, ki ellen harcoljon. Nem volt vidám nap, miért is emlékeznénk rá – kérdezhetné valaki. Mifelénk azonban ez nemzeti adottság. Mi, magyarok Mohácstól Aradon át 1956-ig emlékezünk gyásznapjainkra, levert szabadságharcainkra. Hogy miért jó ez? Ottlik Gézát érdemes felidézni, aki arra jutott, az a felemelő ebben, hogy mi még mindig itt vagyunk és emlékezhetünk ezekre. Pedig nemzeti katasztrófák voltak, mégsem kellett a népeknek körbevenni a sírt, hol nemzet süllyed el.