A Tanú című filmben Pelikán József gátőrt az elvtársak időnként váratlan ajándékokban részesítik. Ám az élvezetet mindig beárnyékolja egy kissé nyomasztó mondat: „Egyszer még kérünk magától valamit”.

Sokan, akik az élet adományait inkább élvezik, mint elszenvedik, hasonlót élnek meg: tudják, egyszer majd áldozatokat is követel ez az élet, de addig… És különben is, hátha meg lehet úszni.

Ebben a nagyon természetes, de még felszínes megélésben a jó a nyereségeimet, a rossz a veszteségeimet jelenti. A szorongás pedig arra vonatkozik, hogy elkerülhetetlennek látszik, hogy előbb-utóbb veszteségeim legyenek. Ebben a szemléletben a középpont én vagyok. Ebben a szemléletben az önmegtartóztatásnak, a lemondásnak sincs semmi értelme. Miért tanítják mégis az egész világon, hogy az aszkézisnek boldogító gyümölcsei lehetnek?