Ha kiüresedő kapcsolatainkat, meg nem született gyermekeinket, unokáinkat siratjuk, ha nemzetünket és Európát temetjük és idegen kultúrák leigázásától féltjük, nem mulaszthatjuk el feltenni magunknak a kérdést: miért gondoltuk, hogyan is hihettük azt, hogy Isten nélkül élhetünk?
Ecce homo, 2017. Dörzsöljük meg a szemünket, és nézzünk szét magunk körül, majd merevítsük ki egy pillanatara a képet. Mit látunk, ha önmagunkat, családjainkat, lakó- vagy munkahelyi közösségeinket, országunkat és ezt a mi öregedő szépségünket, Európát pásztázzuk? Olyan problémák tömege mindenütt, amelyekre nincsenek valódi megoldást hozó válaszaink.
A Duna Televízión volt látható nemrég A bennfentes című amerikai film, amely megtörtént eseményt dolgozott fel. Sztárparádé vonult fel a vásznon, a lelkiismeretes kutatót Russel Crowe alakította, aki nem volt hajlandó adatokat hamisítani egy dohánycégnek, az újságírót pedig, aki segítségére volt, Al Pacino formálta meg.
Nem is a történet fő mondanivalója, hanem az a mellékszál ragadt meg, amikor az állását vesztett, pénzszűkében lévő és megfenyegetett főhőst elhagyja a felesége. A férfi magára marad. Így tulajdonképpen eleve kudarcra lett ítélve, hiszen hiába nyeri meg a küzdelmet a dohánylobbival szemben, a feleségét, a családját elvesztette. És miközben magyarázható volt az asszony elbizonytalanodása, reményvesztettsége és félelme, bizony úgy éreztem, hogy cserben hagyta a férjét.
Az emberi elme nem képes rajta tartani a szemét a mindennapi léptéket meghaladó eseményeken. Egy-egy képet meg tud ragadni, aztán újra elfordítja a fejét. Az egész húsvéti eseménysor ilyen.
Van egy gondolat, ami az elmúlt napokban vissza-visszatér. Miért alszanak el a tanítványok a Gecsemané-kertben? Elfogatása előtti estén Jézus hívja a három kedves tanítványt, virrasszanak vele, mert gyötrődik. Háromszor kéri őket, és ők háromszor elalszanak. Miért? Kérdezem ezt azért, mert nem értem, és gondolkodom rajta, mert olyan ismerős, ilyen az ember.
Nem attól leszünk szabadok, hogy mindent beveszünk, amivel megpróbálnak minket megetetni.
Mi az igazság? - kérdezi Pilátus Jézustól. Az emberek fölötti Igazság erejét talán jobban átéljük Húsvét napjaiban, még ha az emberek közötti igazság, az írott törvények vagy a relatív önmeghatározásunk el is térnek az abszolút Igazságtól.
A pénz csalárd ereje abban áll, hogy nem áll meg a határainknál, a funkcióját mi határozzuk meg, mi húzzuk neki kontúrt. A pénz belénk tud költözni, és a szabadság, hatalom, vagy biztonság nyelvén képes megszállva tartani.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, ha nem vagyunk nagyon gazdagok, akkor a lelkiismeretünknek nincs dolga a pénzzel. De valóban így van-e?
Nézem a stockholmi tragédia biztonsági kamerával rögzített képét, a jeges félelmet, és a száguldó teherautót, ami után kő kövön nem marad. Az életösztön sprinterré teszi a komótos sétálókat.
Tegnapelőtt Szentpétervár, tegnap Stockholm, ma Oslo. Előtte London, Párizs, Nizza és Moszkva. Nem, ez nem a klasszikussá vált hajlakk-reklám, hanem a mindennapjaink részévé váló rettenet. Nézem a stockholmi tragédia biztonsági kamerával rögzített képét, a jeges félelmet, és a száguldó teherautót, ami után kő kövön nem marad. Az életösztön sprinterré teszi a komótos sétálókat. Ott és akkor. De mi lesz holnap? Meddig adunk felmentést a józan ész gyakorlásából az öreg kontinensen?
Mi, magyarok Mohácstól Aradon át 1956. november 4-én keresztül emlékezünk gyásznapjainkra. Hogy miért jó ez? Ottlik Gézát érdemes felidézni, aki arra jutott, az a felemelő ebben, hogy mi még mindig itt vagyunk.
Március 19-én végigjárattam tekintetem a magyar médiumok széles rónáján, de bizony nem nagyon találtam olyat, amely megemlékezett volna a német hadsereg 1944-es bevonulásáról, amikor is nyugati szövetségesünk oly megbízhatatlannak tartotta már a Horthy Miklós vezette Magyarországot, hogy megszállta, nem kis meglepetést okozva a Magyar Királyi Honvédségnek, amely nem tudta hirtelen, ki ellen harcoljon. Nem volt vidám nap, miért is emlékeznénk rá – kérdezhetné valaki. Mifelénk azonban ez nemzeti adottság. Mi, magyarok Mohácstól Aradon át 1956-ig emlékezünk gyásznapjainkra, levert szabadságharcainkra. Hogy miért jó ez? Ottlik Gézát érdemes felidézni, aki arra jutott, az a felemelő ebben, hogy mi még mindig itt vagyunk és emlékezhetünk ezekre. Pedig nemzeti katasztrófák voltak, mégsem kellett a népeknek körbevenni a sírt, hol nemzet süllyed el.
A társadalom fizetetlen munkásai észrevétlenül szövik nap mint nap azt a hálót, ami az állami gondoskodás mellett megtartja mindazokat, akiknek erre szükségük van.
Április első keddje a Láthatatlan Munka Világnapja. Ennek apropóján valamelyik nap próbáltam összeszámolni, a napnak mekkora hányadát töltöm az eufemisztikusan „láthatatlannak” nevezett munkával, amit helyesebb lenne inkább fizetetlenként aposztrofálni. Nem sikerült a kísérlet, ugyanis itthonról dolgozva, egy komolyabb háztartásért és négy kisebb nagyobb gyermekért felelve, ahogy általában, most is összefolytak a fizetett és fizetetlen munkával töltött percek, sokszor párhuzamos valóságokat teremtve.
Jelenleg a hangadó értelmiség úgy gondolkodik, hogy az individualista, liberális szabadságeszmény olyan gravitációs erő, amely elnyel minden más hozzá közelítő motivációt.
A mai értelmiség egy kicsit hasonló ahhoz szülőhöz, aki ahelyett, hogy nevelne, a gyerekeit szidja, amiért olyan neveletlenek.
"A fiúknak fütyijük, a lányoknak puncijuk van." Ezt az alapigazságot ma nem lehet kimondani. Az indok: gyűlöletbeszéd.
Pironkodva írom le, amit egy Madrid utcáit járó buszra írtak: „A fiúknak fütyijük, a lányoknak puncijuk van.” Ezt a nagy alapigazságot a spanyol hatóságok nem fogadták el, eljárás indult a szervezők ellen, a buszt lefoglalták. Az indok: gyűlöletbeszéd.
Szabadságunkat, nemzeti közösségünket most épp az integrált európai akarat sodorhatja veszélybe, álmainkat is elsősorban az európai porondon, sok esetben itteni szándékok ellenében kell megvédenünk.
1957. március 25-én Róma ünnepelt, az iskolákban nem volt tanítás. E zord, mert bár naptár szerint tavaszi, mégis télies, hétfői napon Franciaország, Olaszország, az NSZK és a Benelux államok képviselői a római Capitoliumon aláírták az Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac) létrehozásáról szóló Római szerződést, amely a mai Európai Unió elődjeként biztosította áruk, szolgáltatások, tőke és személyek szabad vándorlását a szerződést ratifikáló országok között. A ceremónia idején Róma minden harangja egyszerre zúgott fel. Egy álom, a két világháború pusztításai utáni békés együttélés vágya és az együttműködésből fakadó jólét kecsegtető lehetősége beteljesedni látszott.
Hiába vagyunk gyengébbek nyugat-európai barátainknál, mégis ugyanabban az arénában szeretnénk versenyezni, nem igénylünk másik versenypályát egy „kétsebességes” Európában.
Hatvan éve, 1957. március 25-én írta alá Belgium, Hollandia, Luxemburg, Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország az Európai Gazdasági Közösséget (EGK), valamint az Európai Atomenergia Közösséget (Euratom) létrehozó Római Szerződést. A Közös Piacnak is nevezett EGK tagjai eltörölték egymással szemben a vámokat, biztosították nemcsak az áruk, de a tőke és a munkaerő szabad áramlását is, gazdaságpolitikájukat pedig igyekeztek úgy alakítani, hogy minden ágazatban nemzetközi együttműködés alakulhasson ki.
Igyekszem abban hinni, hogy (remélem folyamatos)
menetelésünk előre a boldogság-rangsorban a társadalmi tőke erősödésének,
az egymás iránti bizalom növekedésének köszönhető.
Újra megjelent a világ országait boldogság szerint rangsoroló kutatás, a World Happiness Report, vagy ha valaki csak a sorrendre kíváncsi, akkor erre a linkre kattintva is megtalálja a 2016-os helyezéseket (az idei jelentésben a tavalyi évet elemzik). A számítás módja és még sok egyéb megtalálható ezeken az oldalakon, most azonban beszéljünk csak rólunk, magyarokról.
Próbáljunk eltekinteni a cím politikai felhangjától, és örüljünk annak, hogy tényleg boldogabbak vagyunk, mint az elmúlt években, sőt elmondhatjuk, a javulás jelentős. Tavaly óta a 91. helyről ugyanis a 75-re léptünk (155 ország szerepel a listán, így az első felében vagyunk már a táblázatnak), és bár a pontszámunk csak 3,5 százalékkal javult, az első helytől számított lemaradásunkat 7,5 százalékkal sikerült javítani. 2012 óta 11,5 százalékkal javult a boldogságunk, és majdnem 19 százalékkal csökkent a különbség az első helyezettől, aki az utolsó kimutatás szerint Norvégia volt.
Ha az egyházak nem találnak kulcsot az európai emberek éhes szívéhez, és ha átadjuk területeinket és szellemi territóriumunkat egy más kultúrának, Európát valóban elrabolja a terjeszkedésre, hódításra született iszlám.
Az ember hajlamos a világot saját nézetei képére formálni és körömszakadtáig ragaszkodni azokhoz az alapvetésekhez, amelyeket az idők során magáévá tett. Elbizonytalaníthat mindenkit ennek igazságtartalma: képesek vagyunk-e saját képzeteinket felülírni a változó világ fényében vagy megrekedünk azokon a pontokon, amelyeket neveltetésünk és szellemi fejlődésünk során lecövekeltünk?
Ezért is fontos olykor meghallgatni másokat és időt szánni fontos, bennünket is foglalkoztató kérdésekkel kapcsolatos nézetetek átgondolására. Március 17-én Henri Boulad előadását hallgatva azzal a jó érzéssel álltam fel a Váci Piarista Gimnázium dísztermének székéből, hogy egy más nyelvet beszélő, más életkorú, más élethivatást választó ember hozzám hasonlóan gondolkodik a sorsunkat, jövőnket nagyban meghatározó kereszténység és Európa állapotáról.
Nevünk ajándék szüleinktől. Egy életre szóló kísérőkártya, amit érezhetünk bélyegnek vagy akár küldetésnek is. Rajtunk múlik, hogy hogyan csomagoljuk ki ezt az ajándékot.
Hú, micsoda dilemma a várandósság alatt a megfelelő név kiválasztása! Ráadásul nem is látjuk még, hogy fog kinézni gyermekünk, sokan még azt sem tudják, hogy fiú lesz-e vagy lány. A paraméterek szűkülnek a szülés pillanatáig, de olykor-olykor a szülőszobán is egy 10-es listát bogarászgatnak a T. szülők a fájások között.
És mi a helyzet az örökbefogadások esetén? Ki ad nevet? Az örökbefogadások körül még mindig rengeteg válaszra váró kérdés, az ismeretlenből fakadó félelem és magasztos érzés lengedez. Mégis, vannak olyan megismételhetetlen és szívmelengető pillanatok ilyenkor, melyeket sehol máshol nem tapasztalhatunk meg. Ilyen a névválasztás is.
A böjt célja nem az örömtelenség, hanem a más természetű, lelki örömök felé való koncentrált odafordulás, és ezek által önmagunk megerősítése.
Kinézek az ablakon, és annyira szép idő van, pedig péntek, nagyböjt, nekem most hogyan kéne éreznem magam? Mit kellene, hogy jelentsen nekem a nagyböjt, a hústól való megtartóztatás? Gyerekkoromban, katolikus nevelést kapva, természetesen én is megismerkedtem a böjt, a nagyböjt fogalmával, talán még meg is tartottam valamit, bár azt hiszem, igazán nem sikerült elültetni bennem a lényeget – tudom, ez az én hibám elsősorban, elég okos voltam én már nagyon fiatalon is, hogy ne hallgassak az előírásokra. De aztán, ahogy telnek az évek, kezdek rájönni, talán mégis van benne valami.
Az identitásától megfosztott ember a testi, lelki erőforrásaitól elszakított ember is lesz.
Ma, az iskolai ünnepség után otthon játszottak a gyerekek, az egyikük öntudatlanul skandálta magában: „Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete.” - nyilván ezt gyakorolták az utóbbi napokban. Kizökkentettem őt az elmélyülésből és rákérdeztem: „Te mernél halni?” „Nem, de hát én még gyerek vagyok.” Igen, a felnőttek dolga fenntartani a közösséget, amibe belenőhetnek. És én, adnám az életem? És ha adnám, merném-e sehonnai bitangnak nevezni, aki nem?
Azt hiszem, irigyeljük is kicsit a márciusi ifjakat, mert mi is szeretnénk ilyen gondtalanul és bátran belevágni fontos dolgainkba. Nem csak nemzeti, de személyes forradalmainkba is.
"Őrizkedjél március idusától" - figyelmeztette a béljós Julius Caesart, de a pesti ifjúság nem törődött a dátum baljóslatával, pedig addigra Vörösmarty Mihály magyarra is lefordította Shakespeare drámáját.
Március 15-e 1848-ban épp úgy, mint ma, szerdára esett. A radikális fiatalok eredetileg tizenkilencre akartak lapot húzni, vagyis inkább addigra szerveztek bankettet, abban bízva, hogy a József-napi vásárra érkezők közül sokan aláírják petíciójukat. A március 13-i bécsi forradalom híre azonban azonnali cselekvésre késztette őket, így született meg, ahogyan Petőfi írta, "a magyar szabadság első lélekzete", a cenzori engedély nélkül kinyomtatott 12 pont és a Nemzeti dal.
Az aranylabdás sztár csúfot űz emberi kapcsolatokból, kilúgozza a legalapvetőbb emberi köteléket. Gondolkodásmódja azt üzeni, hogy a gyermek tárgy, sőt árucikk, a nő pedig eszköz és díszlet a férfi oldalán.
Olvasom a hírt, miszerint korunk egyik fő-celebje, a mai kisfiúk idolja, Cristiano Ronaldo újra apa lesz. Nagyszerű hír lenne, ha nem árnyékolná be több "aprócska" részletkörülmény.
A cikkből kiderül, hogy a 32 éves sztár nem tett mást, mint bérbevett egy női méhet, hogy az hordja ki ikreit. Nem azért folyamodott e szokatlan "szolgáltatásért", mert ne lenne partnere, hisz közben 22 éves, gyönyörű modell barátnőjével pózol. Hogy miért nem ő az anyuka, nem tudni – talán lapos hasikája kitágulásától, mellei feszességének elvesztésétől tart, talán nem is szeretik egymást, csak feltűnő biodíszlet a labdarúgó oldalán. Egyik opció lehangolóbb, mint a másik…
A szorult helyzetben lévő európai vagy afrikai nők nem az európai biztosok valóságában élnek. Döntenek felettük.
Az Egyesült Államok új elnökének egyik első lépése az abortuszklinikákat is működtető megaszervezet kormányzati forrásainak elapasztása volt, azaz elvágta a magzati szervkereskedelemmel is foglalkozó Planned Parenthood (Tervezett Szülőség) anyaszervezetének, az International Planned Parenthood-nak éltető csatornáját. Sötét felhők gyülekeztek az abortuszbirodalom felett, de egy európai baráti összefogás mentőővet dobott a szervezetnek.
Kicsit paradox ez az ünnep, hiszen a férfiak által a nők számára vásárolt virág épp a két nem közti különbséget jelképezi, holott eredendően az egyenlőségről, az emancipáció igényéről szólt a kezdeményezés.
Március 8., nőnap. Ez egy olyan ünnep, ami kicsit eltávolodott az eredetétől, hiszen mikor a textiliparban dolgozó nők 1857-ben ezen a napon utcára vonultak, éppen nem virágért és kedvességért tüntettek, hanem emberibb munkafeltételekért és magasabb fizetésért. 1917-ben ugyanezen a napon Oroszországban a nők kenyérért és békéért demonstráltak, aligha örültek volna, ha a követeléseikért egy szép csokrot kaptak volna a kezükbe. Sőt, kicsit paradox is emiatt az ünnep, hiszen a férfiak által a nők számára vásárolt virág sokakban a két nem közti különbséget jelképezi, holott éppen az egyenlőségről, az emancipáció igényéről szólt a kezdeményezés.
Apropó, egyenlőség, emancipáció… Nehéz téma, előre tudom, úgysem vagyok képes most pár sort úgy írni ebben a témában, hogy ne legyen, akit felháborít. Puff neki, ez van. Túlélem. Pedig lenne mit kibeszélni ebben a témában, a belénk rögzült félelmeket, előítéleteket a két nemről, a vélt vagy valós különbségekről, illetve arról, hogy ezeknek az eltörlése milyen végzetes hiba, ha ész nélkül, mindent eltörölve teszünk mindent egyenlővé.
Rajtunk is múlik, hogy nagypéntek gyalázata megismétlődik-e és hogy Krisztus tanítása gyűlöletbeszéddé kriminalizálódik-e? Ne hagyjuk, hogy így legyen!
Épp két minapi híren kattogott az agyam. Az egyik szerint egy francia vidéki városban egy tanárt el akarnak bocsátani állásából, mert a Bibliából olvasott fel részleteket a gyerekeknek, a másik szerint a norvég menekültügyi miniszter asszony nyakában viselt kereszt miatt alakult ki heves politikai vihar. Miközben a két eset miatti elemi felháborodás pulzált bennem, olvasom, amit már eddig is sejtettem, hogy 2017-ben a legveszélyeztetettebb vallási közösség a világban a kereszténység lett - a vallásuk miatt világszerte meggyilkolt emberek 80%-a keresztény. Mi történik itt?!
Miért lenne jó, ha sokkal többen vennénk részt valamilyen választott közösség életében?
A nemrég kijött ifjúságkutatás adatai szerint a 15-29 év közötti fiatalok 25%-a kapcsolódik valamilyen szervezett közösséghez. Ennek is majdnem fele (11%) valamilyen sportegyesületi tagság. Ezután következnek a diákszervezetek 9%-kal, és csak ezt követi, 5, vagy annál kevesebb százalékos aránnyal az összes többi szervezettípus, beleértve a hobbytevékenységeket, az egyházi szervezetekhez való tartozást és a politikai ifjúsági szervezetekben való szerepvállalást.
Ráadásul azt is hozzá kell tenni, hogy a társadalmi aktivitás nálunk úri huncutságnak számít, a kutatás szerint a képzettebb szülők magasabban iskolázott gyerekei vesznek részt a közösségi életben.
A díjnyertes rövidfilm nem pusztán hatalmi viszonyokat ábrázol, sokkal inkább a hazugság természetrajzára világít rá egy kiélezett helyzetben, mely azonban csak látszólag különleges, valójában nagyon is hétköznapi, mindannyiunkat érintő kérdést helyez boncasztalra: szabad-e – akár jó cél érdekében - hazudni és másokat hazugságban tartani?
Deák Kristóf filmje mindenkit érintő, figyelemreméltó alkotás, amelyre joggal lehet büszke, aki drukkolt az Oscar magyar esélyesének.
A 25 perces rövidfilm az én olvasatomban nem pusztán hatalmi viszonyokat (tanár-diák, felnőtt-gyerek, vezető-vezetett) ábrázol, sokkal inkább a hazugság természetrajzára világít rá egy kiélezett helyzetben, mely azonban csak látszólag különleges, valójában nagyon is hétköznapi, mindannyiunkat érintő kérdést helyez boncasztalra: szabad-e – akár valami távlati jó cél érdekében is – hazudni és másokat hazugságban tartani?
A kétszáz éve született költő zseni és a 2017-ben élő kiskamasz találkozása.
Azért (is) jó, ha az ember lányának gyereke van, mert a velük újrakezdődő életút olyan, a tudat mélyén lappangó élményeket, tudás-morzsákat hoz felszínre, mint például a rég megkopott „reciprok érték” fogalma a matek tananyagban, vagy az erdei pajzsika nevének felbukkanása természetismeretből. Ahogy a gyerekek haladnak felfelé az iskolai grádicsokon, nekem, szülőnek is lehetőséget kínál az ismétlésre, sőt, az esetleges általános (iskolai) műveltségi rések, repedések foltozgatására. Mivel pedig negyven felett az ember lassan tanul, az külön jó, hogy több gyermekem is van, így repetát kapok a tananyagból. (Lehet, hogy igaziból az anya gyereke a tudás anyja?)
De nemcsak az újrafelfedezés öröme az, ami ilyenkor megtapasztalható, hanem egy kissé távolabbról szemlélve a gyerekek tanulmányait, a kultúra újrafonódó szövetének rejtelmes világára is ráeszmélhetünk.
Hamvazószerda van, a nagyböjt kezdete. Ilyenkor az egyház arra hív, hogy a Krisztus-hívők „mindnyájan egyesüljenek valamilyen közös bűnbánattartásban.” A böjt áldásos mivolta mellett tehát kiemeli, hogy a közösség együtt nagyobb erőt képvisel, ezért merjünk kilépni az individuális kapcsolatkeresésből, és éljünk a közösség erejével!
A Tanú című filmben Pelikán József gátőrt az elvtársak időnként váratlan ajándékokban részesítik. Ám az élvezetet mindig beárnyékolja egy kissé nyomasztó mondat: „Egyszer még kérünk magától valamit”.
Sokan, akik az élet adományait inkább élvezik, mint elszenvedik, hasonlót élnek meg: tudják, egyszer majd áldozatokat is követel ez az élet, de addig… És különben is, hátha meg lehet úszni.
Ebben a nagyon természetes, de még felszínes megélésben a jó a nyereségeimet, a rossz a veszteségeimet jelenti. A szorongás pedig arra vonatkozik, hogy elkerülhetetlennek látszik, hogy előbb-utóbb veszteségeim legyenek. Ebben a szemléletben a középpont én vagyok. Ebben a szemléletben az önmegtartóztatásnak, a lemondásnak sincs semmi értelme. Miért tanítják mégis az egész világon, hogy az aszkézisnek boldogító gyümölcsei lehetnek?
Árasszuk el gyermekeinket az együtt töltött percekkel, igazi élményekkel és dicséretekkel, hogy megszeressék a való világot!
Örök dilemma, hogy mi jó a gyereknek. Ha megvesszük, amit szeretne, vagy ha nem. Vagy csak később. Vagy kizárólag azt, amire szüksége van. Már csak azért is, mert koronként – értem ezalatt a technológiai fejlődés és a gyermekkor különböző szakaszait is – folyamatosan változik, hogy épp mit szeretnének birtokolni – mostanság leginkább kütyüket. Amik nemcsak drágák, de falják az időt. Sok-sok kérdőjel, miközben a kívánságok teljesítése szinte lehetetlen…
A kommunisták mindenkit félelemben akartak tartani. Ezért hagyták el sokan hitüket, szokásaikat, szentségeiket. Ezért hitték el sokak a hazug propagandát a kereszténységről, és keresték másban a boldogulásukat. Mindennek következményeit ma is érezhetjük, a mai magyar társadalom is hordozza a sebeket.
Nemrég egy kiárusításon találtam rá egy, már a címében is sokat ígérő könyvre: Vallás és egyház a Szovjetunióban. A művet egy bizonyos F. Fjodorov követte el. A könyv mérete (10x15 cm) és hajszálnyi vastagsága, azaz vékonysága (mintegy 30 kicsinyke oldal) sokat elárul a téma valóságtartalmáról.
Himihumi vagy manipulatív áltudomány? Gender-képzés, nem középiskolás fokon.
Az elmúlt hetekben sokan, sokféleképp írtak már a hírrel kapcsolatban, miszerint az Eötvös Loránd Tudományegyetem szükségesnek érezte, hogy ősztől önálló szakon „gondolkodjon a nemi szerepekről”. Sok büfé-szak megfér a mai felsőoktatás étlapján, mondhatnánk, eggyel több vagy kevesebb, végül is mindegy.
De álljunk meg egy szóra a mesterszak szakigazgatója, Kövér Van-Til Ágnes érvelése kapcsán. Az oktató azt állítja, hogy a gender nem a kisebbségek ügye, „de az emberek száz százalékának életét határozza meg alapvetően”. Hmm.
A híres kísérletben az "önfeledt elektron" felfoghatatlanul viselkedik, a kontrollált elektron pedig úgy, ahogy az elvárható. Valami ilyesmi a lelki önfeledtség folyamata is.
Miért van az, hogy aki önfeledt, az boldog, de ha valaki önkívületben van, vagy inkább önkívületbe esett, abban van valami nyugtalantó, esetleg félelmetes. Valami nagyon fontosat különböztet meg itt nyelv.
Meg kéne tanulnunk igazán ünnepelni, hogy megérezzük, az életet nem csak leélni, de élvezni is lehet.
Itt a farsangi időszak, bulik, szórakozás, felszabadultság… Igen, eredetileg tényleg ez volt a célja, az értelme a farsangnak, az évnek ez a része, amikor már a tél kiengedett kicsit a szorításából, és még nem jött el a nagyböjt szigorú időszaka (vajon hányan tudják még ma is, mi az a nagyböjt?), a munka a mezőn még nem indult meg – minden adott, hogy önfeledten szórakozzunk, megtűzdelve különböző vallási-babonás jelképekkel, elpusztítandó szörnyekkel. De mit ad ma a felszabadultság, az ünneplés? Tudunk-e önfeledtek lenni?
Háziasszonyok jól ismerik a jelenséget, mikor egy nagyobb vendégségre összekapják a házat: beszerzik azt, amit már rég kellett volna, kitakarítják, amit már rég ki kellett volna, de mindig volt más, fontosabbnak tűnő teendő. Egy ilyen alkalom rendbe képes tenni egy otthont, egy családot, és feledhetetlen élménnyel gazdagítja a vendégség minden résztvevőjét. Ugyanezt remélném a 2024-es Olimpiai Játékoktól is, hazánk tekintetében.
A liberális politikai ellenzék új vezéreszméjét a 2024-es Nyári Olimpiai Játékok magyarországi megrendezése elleni tiltakozásban találta meg. A régóta halódó és nehezen megjegyezhető ellenzéki csoportosulásoknak újszerű, kevésbé elcsépelt jelszavakra, alakulatokra és arcokra volt szüksége, ez öltött testet a NOlimpia zászlaját kibontó ifjak kezdeményezésében.
Van egy kérdés, amelyre általában nincs válasz, csak úgy a tizedik ismétlés körül jön valami ködös reakció-féle egy félig már elkészített, félig tán’ soha nem is létező feladatról. Aztán lefekvés előtt valahogy mindig kiderül, hogy rá kell keresni a neten a Föld legmélyebb pontjára vagy Arany János életrajzából egy epizódra, esetleg üres tojásdobozért kell mennünk a szomszédságba, mert a másnapi technikaórára vinni kell azt is.
Találós kérdés:
Aki kapja, mindig azt mondja, hogy nincs. Mi az? (Házi feladat)
Ki ne ismerné a napi mantrát: „kész van már a leckéd?” Ez egy olyan kérdés, amelyre általában nincs válasz, csak úgy a tizedik ismétlés körül jön valami ködös reakció-féle egy félig már elkészített, félig tán’ soha nem is létező feladatról. Aztán lefekvés előtt valahogy mindig kiderül, hogy nem olyan kerek a világ és csak rá kell keresni a neten a Föld legmélyebb pontjára vagy Arany János életrajzából egy epizódra, esetleg üres tojásdobozért kell mennünk a szomszédságba, mert a másnapi technikaórára vinni kell azt is. Ismerős?
Arról sokat beszélnek, milyen megaláztatások érik az abortusz mellett döntő nőt, de az is elég fájdalmas, amikor az anyának kell magyarázkodnia, hogy meg akarja tartani a gyerekét.
A csütörtöki kormányinfón értesülhettünk róla, hogy 7,8 milliárd forint fejlesztési pénzt kap a Bethesda és a Budai Irgalmasrendi Kórház. Ebből a pénzből a Bethesdánál felépülhet egy új épületszárny, megújul a sürgősségi osztály, önálló gyerekpszichiátriai osztály alakul, valamint bővül az intézmény profilja: az Irgalmasokkal együttműködve létrejön egy új, speciális szülészeti-nőgyógyászati egység.
A napi sajtóban ez a hír jobbára úgy jelent meg, hogy „tilos lesz abortuszt végezni az új szülészeten”, vagy: „a kormány az abortusz-tilalomhoz kötötte a támogatás megítélését”. Ez a megfogalmazás igazságot mond ugyan, de nagyjából annyira érinti a lényeget, mintha egy kiállításról úgy számolnánk be, hogy szögletes formákkal tagolták az egynemű falfelületet.
Az a szép a szerelemben, hogy lehetővé teszi egy olyan lépés megtételét, amit józanul, reálisan gondolkodva aligha tennénk meg. De mégis megházasodunk, és ez ad nekünk lehetőséget, hogy olyan irányba, olyan mértékig teljesedjünk ki, amire enélkül képtelenek lennénk.
Megint egy dedikált hét, egy fogalomnak, intézménynek, ideának szentelt időszak. A Házasság Hete, február 12-19. közt, szándékosan a Valentin-nap körül. Az idei szlogen: Veled kiteljesedve.
Ha száműzzük nyelvünkből a legszentebb fogalmakat, mint az édesanya és az édesapa, ha nem szólíthatjuk kisfiamnak vagy kislányomnak gyermekeinket, a kétpólusúnak teremtett világ alapja omolhat össze.
Korunk „progresszív” ideológiai őrülete, a gender - egy hangos kisebbség által vezérelt, a nemek felszámolását célzó provokatív és agresszív törekvés - ismét kiharapott egy darabot a valóságból. A Brit Orvosi Kamara nemrég új irányelvet fogadott el, mely szerint a szigetország orvosai és ápolószemélyzete kerüljék a „tradicionális nemi kifejezéseket”, mert azok „sértik a transzszexuális polgárok jóérzését”.
Megcsömörlöttem már az állandó elfogadástól, ami többnyire nem is jelent többet érdektelenségnél vagy magunkra erőltetett közönynél. Nagy szó az, hogy „elfogadlak”, de nem mindig megfelelő.
Igazi meglepetésre ébredtem nemrég: jól sikerült interjút olvashattam Marina Abramovic performansz-művésszel, Távolság, ami összeköt című filmjének apropóján. Érdekes volt olvasni, olyasvalakinek a szavaival találkozni, akit eddig csak cselekedni láttam, akinek kifejező eszköze a csupasz cselekvés.
Ha a meddőség kezelésében vagy a genetikai rendellenességek kivédésében gyakorlattá válik a két biológiai anyát feltételező technológia, egyre többen néznek majd szembe olyan súlyos kérdésekkel, melyekre egyelőre nincs válasza sem a tudománynak, sem a jognak, sem a teológiának.
Különös, de mostantól bizony nemmel kell felelnünk a címben feltett, triviálisnak tűnő kérdésre. A néhány napja felreppent hír szerint ugyanis megszületett Kijevben az a kisbaba, akinek két biológiai édesanyja és egy édesapja van. Sőt, azt olvasom, hogy nem is a kijevi az első háromszülős bébi. De vajon hogy lehet egy gyereknek három biológiai szülője? Az orvosi technológia csodája vagy veszedelmes fegyver az emberiség kezében?
Az önfeledtséget megélve elszakadunk a 2x2 józanságától és átlépjük kordonokkal megerősített belső határainkat, eggyé válhatunk az örökkévalóval, ezzel az "én"-en túli csodával.
Egy fergeteges tánctól kimelegedve futott át rajtam a gondolat, mennyire jó is kilépni abból a zárkából, amit énünk tudatos része szab ránk: elszakadni a folytonos önreflexiótól, a másoknak való megfelelés kényszerétől, a magunkra oktrojált rutinoktól, ránk kövült szokásainktól, társunkul szegődött mindenféle félelmünktől. Ugyan e sorokat írva épp egy hároméves betegágya mellett ülök, és Sívaként szívok orrot, inhalálok, itatok, kúpozok és mosok ágyneműt – ám e tudatos cselekvéssor talán még élesebb kontrasztot ad annak a témának, amelyet februárban szeretnénk itt, a Kötelék blogon alaposabban körüljárni. Az önfeledtségnek. Nem véletlen az időzítés, hiszen a farsang az önfeledtség dedikált időszaka – maszkot öltve jelképesen is elszakadunk hétköznapi énünktől.
Amondó vagyok, ma is inkább a felnőtteknek lenne szükségük a farsangra, hogy végre egy hercegnő, csillámpóni, Perselus Piton, terminátor, vámpír, Hermione Granger, Süsü, vagy Pókember bőrébe bújjanak egy össznépi karneválon. De a mesterségek farsangját is el tudnám képzelni, ahol az ápoló eljátszhatja a sebészt, és a jogászokat perbe fogják a költők...
A farsang komoly dolog, és ha nem hiszitek, olvassatok internetes kommenteket. Ez utóbbiak ugyanis sokszor a kóboráramként bujkáló, csatornázatlan agresszió szikrái. A farsang pedig mint tabudöntögetés, szerepcsere, határsértés, fordított világ éppen azért van, hogy együtt, egymást védve, de önmagunkon könnyítve megcsapoljuk kicsit a dinamitos hordót.
Én a gyerekeimbe fektetek, és majd tőlük kapom vissza, ami jár. Hogy mennyi jár, azt majd ők döntik el, ahogy gyerekkorukban még enyém volt a döntés joga és felelőssége, akkor majd már az övék lesz. Ha bőven mértem, bőségben fogok megöregedni.
Érdekes, hogy ugyanaz a gondolat mennyire más reakciókat szülhet bennünk, nekem a gyereknevelés átváltása pénzre (HVG január 12-i „Drágaságunk”) több szempontból is tetszik. Végülis annyi mindent számolunk át, miért pont ezt ne? Attól még nem fogom egy feneketlen zsáknak tekinteni a gyerekemet, hogy ezt kiszámolják nekem – bocsánat, pontosítok, nem attól fogom. Egy (vagy több) kamaszgyerek apjaként ez az érzés már rég megjelent a könyvelésben. Az érzelmi könyvelésben. Mert akár elfogadjuk, akár nem, az érzelmeket is könyveljük magunkban, működik egy nagyon gondos, ám gyakran elfogult könyvelő ott benn, a szívünkben, aki az örömöket és a fájdalmakat egyaránt feljegyzi és rendszeresen, folyamatosan mérleget von. Néha van leltár, amikor át is értékelünk, de az aktuális egyenleget nap, mint nap érezzük. És ebben benne van a pénzkiadással kapcsolatos rossz érzésekkel szemben mindaz, amit visszakapunk. Gyakran csak később, sokkal később, lehet, hogy nem is közvetlenül, de visszakapjuk. És ha a napi mérleg nem is mindig nyereséges, a leltár során mindig hatalmas profitot vágok zsebre.
A HVG szerint budapesti luxuslakások árát "öljük" gyermekeinkbe azzal, hogy egyáltalán felneveljük őket. De vajon szabad-e forintosítani a meseolvasást, létezik-e tartozik és követel oldala a gyermeknevelésnek?
„Mindennek árát, mióta jól tudom, a te értéked messze van, túl a számokon” (Cseh Tamás: Szerelmes dal)
A HVG január 12-i számának címlapanyaga „Drágaságunk” címmel azt járja körül, mennyibe kerül manapság a gyermeknevelés? Ha valakinek kételye támadt volna annak kapcsán, mit is gondol erről a hetilap, már az újság vezércikkéből megtudhatta, milyen elrettentő költségei vannak egy/több gyermek vállalásának. Az újság számításai szerint az egykék 70 millió forintot „emésztenek fel” 18 éves korukig, míg több testvér esetén jobban megoszlanak a terhek, amivel az egy utódra eső végösszeg akár 38 millió forintra (!) is csökkenhet.
Vajon hány olyan ember él ebben az országban, aki e számok olvastán nem tántorodik meg? De még mielőtt elrohannánk kölcsönöket felvenni vagy fogamzásgátló módszereken kezdenénk gondolkodni, álljunk meg egy szóra! Tényleg ennyibe kerül a gyermeknevelés?!
A Himnuszban ott örvénylik Árpád-házi szentjeink, Rákóczi és Széchenyi, Arany János és Ady, Csengey Dénes és Cseh Tamás felsejlő képe mellett gyermekeink jövője is, annak minden kétségével, reményével.
Iskolai tanévnyitó, nemzeti megemlékezés, ünnepi istentisztelet vagy világraszóló sportsiker - a Himnusz éneklése érzelmileg mindig felkavar. Ahogy öregszem, egyre inkább. A lassan kétszáz éve született nemzeti imádságunk hallatán kézzelfogható fiziológiai változásokat élek meg: a torkomban gombóc, a szemem elhomályosul, bőrömön a hideg futkos.
A második világháború utáni igazságtalan, a kollektív bűnösség elve alapján elüldözött német lakosokkal 1946. január 19-én gördült ki az első vonatszerelvény Magyarországról. A kisemmizett németek a vagonra azt írták fel búcsúzóul: Isten veled, Hazánk!
Tercsi néni mintegy pótnagymamaként vette körül gyermekkoromat, és így nyomot hagyott felnőtt életemben is. Mintaszerű gyümölcsösében rengeteget garázdálkodtam, s csodáltam munkabírását, pontosságát, segítőkészségét, mély vallásosságát. Ma látom, felnőtt fejjel, hogy egyénisége származásában is gyökerezett, hiszen Klausz Terézia sváb nemzetiségű volt. Évszázadok óta itt élt családja a Pilis vidékén. A háború azonban mindent megváltoztatott. Hitlernek már nem maradt ideje a magyarországi németek áttelepítésére, Sztálinnak a győztes szövetséges hatalmakkal karöltve viszont igen. Tercsi nénit csak azért nem telepítették ki 1946-ban, mert férje nem volt német. Itthon maradt, de testvéreit, rokonait, barátait, 1032 svábot kitelepítettek Pomázról. Nagypapám kísérte orvosként a vagonokba zsuppolt szomorú németeket, akiknek mindenüket elvették. Pest megye területéről hatvanezer, az országból pedig mintegy negyedmillió magyarországi német volt kénytelen elhagyni szülőhelyét. A második világháború utáni igazságtalan, a kollektív bűnösség elve alapján elüldözött német lakosokkal 1946. január 19-én gördült ki az első vonatszerelvény Magyarországról. A kisemmizett németek a vagonra azt írták fel búcsúzóul: Isten veled, Hazánk!
Nem lehetünk újra húszévesek - de nekikezdhetünk ma is a tanulásnak. Kamasz gyerekünkkel nem tudjuk pótolni a kimaradt játékokat a szőnyegen - de játszhatunk vele mást, most. Újra.
Ahogy az újrakezdés témáján gondolkodom, egyre inkább úgy érzem, olyan, hogy újrakezdés, igazából nincs. Ahogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, ugyanígy nem lehet újrakezdeni azt, amit egyszer már elkezdtünk. Hiszen ha valaminek egyszer megvolt a kezdete, akkor, ha újra nekiugrunk, az mindenképp folytatás lesz. Vagy ha mégis elkezdünk valamit, az már más. De újra elkezdeni, belevágni valami hasonlóba, de mégis másba – azt lehet, azt kell. A folyónál maradva, újra beleléphetünk a vízbe, és ha a víz apró részecskéi már mások is, maga a folyó ugyanaz marad.
Nézem az utcán a hivatásukat betöltött fenyőfákat. A mór megtette kötelességét? Jövőre veled, ugyanitt? Vajon az ünnep tanulságait, meghitt pillanatait is kidobtuk vele?
A mi családunk biztos nem. Mi ugyanis indulhatnánk a „Ki tartja meg a leghosszabb ideig karácsonyfáját?” versenyen, és garantáltan az élmezőnyben végeznénk. Talán azért is, hogy minél tovább éljük az ünnep varázsát, nem figyelve az új év szigorú valóságára. A fa, a természet élő oszlopa – Baudelaire után szabadon – még mindig a lakásunkban mormol szavakat.
Szégyen, hogy valaha ellenségként tekintettünk egymásra, miközben ugyanahhoz az Istenhez fohászkodtunk és táplálékunkként egyaránt az írott és megtestesült Ige szolgált.
Családunk, ahogy a magyar családok közül oly sok, felekezetileg meglehetősen vegyes képet fest. Dédapám református lelkészként szolgált, nagyapám a debreceni református kollégium padjait koptatta. Anyai oldalról ugyanakkor székely vér csordogál ereimben, gyergyói felmenőim katolikus liturgia szerint gyakorolták vallásukat, anyai dédanyám is katolikus Bibliájába jegyezte fel tizenkét gyermeke születését, és közülük hét halálának napját… Engem végül reformátusnak kereszteltek és felnőtt fejjel magam erősítettem meg ezt a szülői döntést, tizenévesen konfirmáltam. Férjem nagypapája harmadrendi ferences szerzetes volt, falujában később kántorként segítette plébániája életét. Nagyszülei naponta jártak misére, ő maga is gyerekkorától ministrált. Más világ, más szokások, mozdulatok, énekek, de ugyanaz a Miatyánk, ugyanaz az áhítat szentáldozáskor vagy az Úrvacsora vétele alatt…
Egyszer megkeresett minket egy kismama, aki abortuszon gondolkodott. Rendkívül nehéz anyagi helyzetben volt, a gyermek apja elhagyta őt és a családban sem volt senki, aki támogatta volna. Felajánlottuk neki, hogy segítünk. Nem kért segítséget, de az abortuszra végül nem ment el. Amikor munkatársunk megkérdezte tőle, hogy mi volt az a fordulópont, amiért megváltoztatta döntését, így felelt: "valaki másnak is fontos volt ez a gyerek".
Papagájnak éreztem magam. Reggelente ezerszer kellett elismételnem a lányaimnak, hogy öltözzenek már fel, ha nem szeretnének elkésni az iskolából. Mindig. Mintha nem minden reggel (és este) ugyanazt a programot kellene végigzongoráznunk.
Nem dobunk elemet a szemetesbe, nem öntünk vegyszert az élő vizekbe, nem gyújtunk rá vendéglátóhelyeken, de még jóérzésű, sőt jómódú emberek is lazán rádobják a tűzre a festett fát, színes papírt, műanyagot. Azt hisszük, ez nem árt, legfeljebb büdös. Pedig szívja az is, aki égeti, az is, aki nem. Igazi közösségi ügy.
Előttünk van a kép? Tél van, valahol Magyarországon autózunk, az út mentén kis falvak. A "kémények lágy selymet füstölnek az égnek", írná Fekete István, de nem pont így igaz, mert a rojtos, sötét füstöt okádó csövekből és a nedves levelek égetéséből akkora szmog terül szét, hogy az autóban belső keringetésre kell kapcsolni. És nem a velünk futó dízelek miatt...
