Hernády Zsolt
Hernády Zsolt Történész

A téma az utcán hever: karácsonyfa

Nézem az utcán a hivatásukat betöltött fenyőfákat. A mór megtette kötelességét? Jövőre veled, ugyanitt? Vajon az ünnep tanulságait, meghitt pillanatait is kidobtuk vele?

A mi családunk biztos nem. Mi ugyanis indulhatnánk a „Ki tartja meg a leghosszabb ideig karácsonyfáját?” versenyen, és garantáltan az élmezőnyben végeznénk. Talán azért is, hogy minél tovább éljük az ünnep varázsát, nem figyelve az új év szigorú valóságára. A fa, a természet élő oszlopa – Baudelaire után szabadon – még mindig a lakásunkban mormol szavakat.


 

Hiába kókadozik a szebb napokat is látott fenyőnk, a  gyermekeim könyörögnek, hadd aludjanak el az ágyunkban, nézve - soha be nem telve az illatos látvánnyal - a fát. Ahogyan én kértem a szüleimet pár évvel ezelőtt… Valóban megnyugtató, különösen érdekes érzés volt bámulni a barnás-aranyos díszeket és a fényeket. Apropó fények. Házasságkötésünk első karácsonyán megindult a nagy küzdelem, mert én színes égőket szoktam meg otthon, a feleségem viszont a fehéret. Persze ő győzött, így csemetéinknek már csak akkor lesz vitájuk ebből, ha netán leendő házastársuk színes égősorral segítené a díszítő angyalok munkáját.

A kitett fák látványára dörzsölhetik a kezüket a környezetvédő műfenyő-rajongók: íme, mily felesleges kivágni e néhány nap miatt a sok évig növekvő fenyőket. Most nem is arról elmélkednék, hogy ezek a fák nem lennének, hiszen kifejezetten karácsonyfának növesztették őket, és hogy Zala megyében hogyan ugrana meg a munkanélküliség, ha mindenki műanyagot használna. Inkább arról, hogy még az adventi forgatagban találkoztam régen látott barátommal, és beültünk egy pohár borra. Meglepődtem, hogy édesíti a száraz nedűt, de még jobban elcsodálkoztam, amikor a karácsonyfa került szóba, s kifejtette, hogy ők már évek óta műfenyőt használnak. Úgy, ahogy van, csak ki kell venni a dobozból, fel van díszítve, odarakod a szoba közepére, és jöhet a „Mennyből az angyal” – magyarázta büszkén. A leszedéssel sincs gondod, vissza mindent a dobozába, aztán a szekrénybe. És vajon „egymásba csendül a szín és a hang s az illat” így? Ne viccelj, remek fenyő szagú illóolajaink vannak!

Igen, gondolkoztam magamban. Mennyivel kényelmesebb! Nem kellene december 23-án fagyoskodva fát keresni, kifizetni, bekínlódni az autóba, ahonnan persze kilóg és majdnem kicsúszik. Ráadásul megalomán vagyok, azaz általában baromi nehéz fát veszek, vastag törzsűt, magasat. Eldugom, másnap előveszem, felcipelem, befaragom, felállítom, új talpért rohanok, levágok a tetejéből, kikötöm. A díszítésre is csak egy szűk órája van az angyaloknak, hisz a gyerekek becsülete is hamarabb kitelik ezen a sürgő-forgós napon a nagyszülőknél. Kapkodás, elmaradt csomagolás, öltözés, csilingelés. Egy műfát könnyen odébb is  tehetnék - a nagy, szúrós, ágas-bogas fenyő csak az erkélyajtó előtt fér el, így ezekben a hetekben csak az ablakon tudok kimászni vendég-székekért a balkonra.  Arról nem is beszélve, hogy egy műfa nem kókad le. A mi fánk jobb oldalán egy konvektor áll, amely pár hét alatt kissé felemássá szárítja a fenyőt. Februárban persze már nem szállítja el a szemeteskocsi sem, ezért apró hasábokra kell aprítanom, hogy elvigyék. Igen, a műfával ilyen gondok sincsenek.

Ám én épp ezeket a már sokszor átélt macerákat nem adnám oda semmiért. Olyan ez, mint egy balatoni nyaralásból éjszaka hazaárkezni. A hosszú vezetés után tavaly is fel kellett cipelnem mindhárom alvó kislányomat, majd jött az autó kiürítése, a csomagok végtelennek tűnő vonszolása, emeletre fel, aztán vissza a kocsihoz. Nagyon fáradt voltam, de úgy éreztem ez maga a boldogság.

Szóval, azt hiszem, nem érdemes műfenyőt állítani, mint azt kedves barátom tette, aki egyébként minden galádságra képes, mert még a borba is kólát öntött…