Gerzson Éva
Gerzson Éva Filozófus

Az önfeledt elektron

A híres kísérletben az "önfeledt elektron" felfoghatatlanul viselkedik, a kontrollált elektron pedig úgy, ahogy az elvárható. Valami ilyesmi a lelki önfeledtség folyamata is.

Miért van az, hogy aki önfeledt, az boldog, de ha valaki önkívületben van, vagy inkább önkívületbe esett, abban van valami nyugtalantó, esetleg félelmetes. Valami nagyon fontosat különböztet meg itt nyelv.


Ahogy azt megszokhattuk, a magyar egyedi módon rendszerezi a tapasztalatot:

önfeledtség, önkívület, mind az „ön” körül forognak, ahhoz képest jelölik az emberi állapotokat. (És mellé tehetjük még az öntudat, önfegyelem kifejezéseket is.)

A görög ek-sztaszisz, ami mindkét jelentésnek megfelelhet, annyit jelent, mint ki-állás, kilépés az alaphelyzetből. A másik, igen rendszeres nyelv, a német azt mondja az önfeledtségre, hogy Gedankenlosigkeit, vagyis gondolattalanság; az önkívület helyett pedig három megkülönböztető kifejezéssel él: Trance, Delirium, Besinnungslosigkeit (eszméletlenség). Ezek a szavak azt ragadják meg, hogy mi történik, de hogy kivel, és mihez képest, az nincs benne.

A magyar „ön”, amiből kilépünk, vagy amit elfeledünk, sem egyszerű kicsoda, nem egyenlő az énnel, inkább valami dinamikus: irányultság egy központ felé. Az „ön” előtagú szavainkban, állapotokban ez az „ön” a viszonyítási alap.

Hogy jobban értsük, nézzünk egy példát egy ellentétes irányú aktivitásra, ami az elragadtatás. Ugye érezzük, hogy itt valaki külső fél emeli magához azt, ami ekörül a furcsa „ön” körül mozgatható. Ez annyira így van, hogy egy igazi elragadtatásban, mint az ufós filmekben, hozunk is valamit abból a világból, ahova lényünk egy része elragadtatott. Valami újat, amire innen, a saját központunk felől nem tehettünk volna szert. Tudást, információt, testbélyeget. A nagy szentekről tudunk nagyon plasztikus történeteket idézni: Néri Szent Fülöp például egy ilyen elragadtatás során tűzgolyót látott, ami a száján át a mellkasába hatolt. Ez a gombóc később is érezhetően benne maradt, néha égető fájdalmat okozva. De ilyenek a próféciák, jelenések, ilyen Pál megtérése, mind olyan eset, ahol az Isten ragadja ki az embert önmagából. De profán élményekre is gondolhatunk, amikor a természet, vagy egy műalkotás van különösen erős hatással ránk, és azt érezzük, hogy nálunk nagyobb erő termékenyíti meg lelkünknek egy részét.

De mi maradjunk az „ön” körül, ha már a nyelvünk is eköré rendezte a tapasztalatot. Ha az ön egy központosulás, akkor úgy tűnik, boldoggá tesz minket, ha az ön körüli szüntelen keringést megbontjuk egy kissé. Amikor megbomlik a napi működéshez szükséges egység, amit egyébként nem kis munka fenntartani, és olyan pihentető egy kicsit elengedni. Ha nem vesszük fel ezt a munkát, akkor az öntudatlanságban maradunk, el sem érjük azt a szintet, ahonnan az önfeledtség boldogsága felé léphetünk.

Minél többet gondolkodtam ennek az „önnek” és az önfeledtségnek a mibenlétén, annál inkább támaszkodtam egy a fizikából, méghozzá magfizikából vett hasonlatra. Hiába, minél közelebbről vizsgáljuk az anyagot, annál kevésbé anyagszerűnek mutatkozik, így ne akadjon fenn senki rajta, hogy a tudat modellje most egy atom-modell.

Az atom, mint elemi egység tovább oszthatósága már rég lelepleződött a tudomány kíváncsi szeme előtt. A feltáruló belső szerkezet világunk végtelenségét tükrözi vissza. Annyi bizonyos, hogy valamiféle központos szerveződésről van szó. Az atommag az a központ, ami a leginkább hagyományosan anyagszerű az egészben. A részecske tömege is ott koncentrálódik. Körülötte van egy mező, a centrum körül mozgó elektronok mozgástere. Ez a mező egy rejtélyes térfoglalás, nem tudom elképzelni, hogy pontosan mi tölti ki.

Heisenberg óta tudjuk, hogy a részecske (most az elektron) kétfélképpen van jelen, kétféle módon mozog: egyszerre részecske, és egyszerre hullám. Ez azt jelenti, hogy megfigyelhető egy részecskére jellemző, vonallal megrajzolható mozgás, és mellette van még egy hullámszerű terjedése is, mint a tóba dobott kavicsnak a vízfelszínen. (hátborzongató, hogy e két állapot tulajdonságait egyszerre nem lehet pontosan mérni.)

A fizikus megpróbálja nyakon csípni ezt a kétarcú létezést, és próba elé álltja: ez lesz a csodálatos „kétrés-kísérlet”. Képzeljünk el egy elektront, aki halad előre a pályáján. Útjába állítanak egy falat, amin van két lyuk. Az elvárások szerint a részecskének vagy az egyik, vagy a másik lyukon kell áthaladnia. A tapasztalat azonban mást mutatott: a fal túloldalán olyan hullámvetés volt érzékelhető, mintha egy időben két résen haladt volna át a részecske, és mindkettőnél hullámot vetett volna. Ha a fallal szemben még egy ernyőt is felállítunk, ahova a részecskénk ezek után becsapódhat, azt látjuk, hogy oda már egyként csapódik be, méghozzá középre, ahol a két hullámverés egymást leginkább felerősítette.

De most jön az izgi része: ha ráállítunk az elektronra egy megfigyelőt, ami követi, hogy hol ment be (részecskedetektor), akkor lemond a duplázódásról, és hétköznapi módon viselkedik. Egy részecske egy résen halad át, csak egyszeresen vet hullámot, és a bemenettel szemben becsapódik az ernyőbe. Amin viszont a részecske-detektort eltávolítjuk, újra a kettős létezést produkálja. Az ernyőn részecskeként oda csapódik be, ahova két hullám interferenciája irányítja.

Talán ismerjük is a tételbe foglalt tanulságot: a megfigyelés ténye megváltoztatja a megfigyelt viselkedését. Emberi viszonyok között ez mindennapi tapasztalat, de a fizikában csoda!

Az „önfeledt elektron” tehát felfoghatatlanul viselkedik, a kontrollált elektron viszont úgy, tisztességes fizikai részecske, ahogyan értjük is: átmegy az egyik lyukon és kész.

Valami ilyen megragadhatatlan a lelki önfeledtség folyamata is. Ha jelen van a megfigyelő tudat, akkor megmagyarázhatóan, a tér-idő törvényeihez kötődve viselkedik. Ha megfigyelő tudat valahogy kikapcsol, akkor egy más természetű létezés valósul meg.

Más okfejtésben hallottam egy olyan kritikát, hogy az önfeledt ember nem csak magáról, de másokról is elfeledkezik, ezért végső soron ez is önzés. Ezzel nem értek egyet, mert az önfeledtég, az egóhoz húzó gravitációtól való finom függetlenedés nem preferálja az „ön-t” a másikhoz képest, hanem együtt létezik vele. (Ahogy a kvantummechanika is ezt sejti a részecskékről.) Az ellenben igaz, hogy az önfeledt állapot gyümölcse beépül reflektált létezésünkbe, és gazdagítja azt.

Nem is volnánk emberek, ha nem próbálnánk ezt az áldott állapotot mesterségesen előidézni. Az alkoholtól a táncon át a borsópucolásig mindenfélével próbálkozunk, hogy elszabaduljunk az egysíkú létezéstől. Szeretünk kiterjedten lenni. A szabadulási vágy egészen az önkívületig képes elsodorni. Dionüszosz mámoros, felejtő népe, pályaelhagyó elektronok okozta vihar leszünk, megbomlik a tudati kohézió. Mennyivel szebb, mikor - mintha könnyű álom lepné meg -, úgy csukódik le a belső szem, csak felejtés és szakadás van. Akkor a másnapos ébredés is elmarad.