Máthé Zsuzsa
Máthé Zsuzsa Történész

Belső elszámolás - mesetarifa avagy a gyermek ára

A HVG szerint budapesti luxuslakások árát "öljük" gyermekeinkbe azzal, hogy egyáltalán felneveljük őket. De vajon szabad-e forintosítani a meseolvasást, létezik-e tartozik és követel oldala a gyermeknevelésnek?

 

Mindennek árát, mióta jól tudom, a te értéked messze van, túl a számokon” (Cseh Tamás: Szerelmes dal)

 

A HVG január 12-i számának címlapanyaga „Drágaságunk” címmel azt járja körül, mennyibe kerül manapság a gyermeknevelés? Ha valakinek kételye támadt volna annak kapcsán, mit is gondol erről a hetilap, már az újság vezércikkéből megtudhatta, milyen elrettentő költségei vannak egy/több gyermek vállalásának. Az újság számításai szerint az egykék 70 millió forintot „emésztenek fel” 18 éves korukig, míg több testvér esetén jobban megoszlanak a terhek, amivel az egy utódra eső végösszeg akár 38 millió forintra (!) is csökkenhet.

Vajon hány olyan ember él ebben az országban, aki e számok olvastán nem tántorodik meg? De még mielőtt elrohannánk kölcsönöket felvenni vagy fogamzásgátló módszereken kezdenénk gondolkodni, álljunk meg egy szóra! Tényleg ennyibe kerül a gyermeknevelés?!


 

A hetilap vezető anyagának már vastagon nyomott leadje is ellentmondásokkal terhelt: „Egy vagyonba kerül a gyermek eljuttatása a felnőttkor és a felsőoktatás kapujába: két testvérnél  akár 40-40 millió forintba is. Ez az összeg a szülői háztartási munka vagy a meseolvasás „ellenértékét” is tartalmazza, de pusztán az oktatás is könnyen elvihet 5 millió forintot 18 éves korig.”

No, ilyet még nem olvastam, de négy gyermek nevelgetése során se jutott még eszembe, hogy esetleg leszámlázzam valakinek a meseolvasás költségeit! Micsoda elképesztő eredeti gondolat! Akkor talán számoljuk el a baráti beszélgetéseket is, mint egy pszichológus munkáját, vagy a szerelmünkkel töltött intim perceket, mint szexuális szolgáltatást? Szinte perverzió! És fordítsuk meg egy pillanatra a dolgot: mi a helyzet azokkal az örömökkel, amelyet egy kisbaba puha bőrének cirógatása okoz, vagy a büszkeséggel, amit egy kislány iskolai fellépésekor érezhetünk avagy az élvezettel, amit egy kamasz fiúval való izgalmas szópárbaj jelent? Ők is írják össze, mivel tartozunk mi nekik? Ha belátjuk mindezek abszurditását, a HVG által kalkulált számok immár nehezen értelmezhetőek, s legfeljebb arra jók, hogy megijesszék a gyermekvállalás előtt állókat. Szóval, ne essünk pánikba!

Persze, tudjuk mind, akik gyerekeket nevelünk, hogy sokba kerül az élet, tudjuk, mi mindenre kell költsünk egy családban, ruházni, etetni, taníttatni kell a gyerekeket. De senki nem írja elő, hogy a legdrágább sportcipőben, a legújabb okostelefonnal a zsebben kell járniuk, sőt, akkor sem dől össze a világ, ha nem ül szemünk fénye már ovis korában Helen Doron-foglalkozásokon. Nem ettől lesz jobb, értékesebb ember – legfeljebb, mi szülők hajszoljuk magunkat és egymást valami őrült versenybe egy olyan piacon, ahol a gyermek árucikké silányul, marketingre és örökös fejlesztésre szorul. 

Ahogy többségünk nem vesz méregdrága táskát az Andrássy úton, úgy a gyermeknevelést sem valamiféle luxuspasszióként éljük meg. Torzít és manipulál az ilyen beállítás, és kifejezetten méltánytalan is, mikor végre olyan kormányzata van az országnak, amely intenzíven támogatja a gyermekvállalást. Családi adókedvezmény, csok, ingyenes étkeztetés, és -tankönyv – soroljam még? 

Természetesen a háztartási munkák is forintosíthatók, az otthoni, láthatatlan munka megbecsülése fontos dolog, de hova vezetne, ha a kisbaba érkezése előtt a rá szánt órák árát és elmaradt "hasznainkat" számolgatnánk? A cikk írójának édesanyja vajon benyújtotta-e a számlát minden megfőzött borsófőzelékről, kimosott zokniról, apukájával elszámolta-e az oviba kísérés vagy kisautó-szerelés költségeit?

Biztos vagyok benne, hogy nem. És remélem, a hetilap újságírói is csak valami bombasztikussal akartak előállni, és nem tudatosan kívánták eltántorítani olvasóikat az élet legnagyobb kalandjától!

És még egy gondolat eszembe jutott erről az elszámolósdiról. Mi van azokkal, akik tudatosan nem vállalnak gyermeket (egyre többen vannak ilyenek), de majdan a nyugdíj- és egészségügyi ellátás, szociális szolgáltatások révén részesülnek az új generációk által megtermelt közjavakból? Lehet, hogy inkább velük kellene elszámolni?