Kinézek az ablakon, és annyira szép idő van, pedig péntek, nagyböjt, nekem most hogyan kéne éreznem magam? Mit kellene, hogy jelentsen nekem a nagyböjt, a hústól való megtartóztatás? Gyerekkoromban, katolikus nevelést kapva, természetesen én is megismerkedtem a böjt, a nagyböjt fogalmával, talán még meg is tartottam valamit, bár azt hiszem, igazán nem sikerült elültetni bennem a lényeget – tudom, ez az én hibám elsősorban, elég okos voltam én már nagyon fiatalon is, hogy ne hallgassak az előírásokra. De aztán, ahogy telnek az évek, kezdek rájönni, talán mégis van benne valami.

A Tanú című filmben Pelikán József gátőrt az elvtársak időnként váratlan ajándékokban részesítik. Ám az élvezetet mindig beárnyékolja egy kissé nyomasztó mondat: „Egyszer még kérünk magától valamit”.

Sokan, akik az élet adományait inkább élvezik, mint elszenvedik, hasonlót élnek meg: tudják, egyszer majd áldozatokat is követel ez az élet, de addig… És különben is, hátha meg lehet úszni.

Ebben a nagyon természetes, de még felszínes megélésben a jó a nyereségeimet, a rossz a veszteségeimet jelenti. A szorongás pedig arra vonatkozik, hogy elkerülhetetlennek látszik, hogy előbb-utóbb veszteségeim legyenek. Ebben a szemléletben a középpont én vagyok. Ebben a szemléletben az önmegtartóztatásnak, a lemondásnak sincs semmi értelme. Miért tanítják mégis az egész világon, hogy az aszkézisnek boldogító gyümölcsei lehetnek?