Van egy gondolat, ami az elmúlt napokban vissza-visszatér. Miért alszanak el a tanítványok a Gecsemané-kertben? Elfogatása előtti estén Jézus hívja a három kedves tanítványt, virrasszanak vele, mert gyötrődik. Háromszor kéri őket, és ők háromszor elalszanak. Miért? Kérdezem ezt azért, mert nem értem, és gondolkodom rajta, mert olyan ismerős, ilyen az ember.

Kinézek az ablakon, és annyira szép idő van, pedig péntek, nagyböjt, nekem most hogyan kéne éreznem magam? Mit kellene, hogy jelentsen nekem a nagyböjt, a hústól való megtartóztatás? Gyerekkoromban, katolikus nevelést kapva, természetesen én is megismerkedtem a böjt, a nagyböjt fogalmával, talán még meg is tartottam valamit, bár azt hiszem, igazán nem sikerült elültetni bennem a lényeget – tudom, ez az én hibám elsősorban, elég okos voltam én már nagyon fiatalon is, hogy ne hallgassak az előírásokra. De aztán, ahogy telnek az évek, kezdek rájönni, talán mégis van benne valami.

A Tanú című filmben Pelikán József gátőrt az elvtársak időnként váratlan ajándékokban részesítik. Ám az élvezetet mindig beárnyékolja egy kissé nyomasztó mondat: „Egyszer még kérünk magától valamit”.

Sokan, akik az élet adományait inkább élvezik, mint elszenvedik, hasonlót élnek meg: tudják, egyszer majd áldozatokat is követel ez az élet, de addig… És különben is, hátha meg lehet úszni.

Ebben a nagyon természetes, de még felszínes megélésben a jó a nyereségeimet, a rossz a veszteségeimet jelenti. A szorongás pedig arra vonatkozik, hogy elkerülhetetlennek látszik, hogy előbb-utóbb veszteségeim legyenek. Ebben a szemléletben a középpont én vagyok. Ebben a szemléletben az önmegtartóztatásnak, a lemondásnak sincs semmi értelme. Miért tanítják mégis az egész világon, hogy az aszkézisnek boldogító gyümölcsei lehetnek?

Miért van az, hogy aki önfeledt, az boldog, de ha valaki önkívületben van, vagy inkább önkívületbe esett, abban van valami nyugtalantó, esetleg félelmetes. Valami nagyon fontosat különböztet meg itt nyelv.