Március 19-én végigjárattam tekintetem a magyar médiumok széles rónáján, de bizony nem nagyon találtam olyat, amely megemlékezett volna a német hadsereg 1944-es bevonulásáról, amikor is nyugati szövetségesünk oly megbízhatatlannak tartotta már a Horthy Miklós vezette Magyarországot, hogy megszállta, nem kis meglepetést okozva a Magyar Királyi Honvédségnek, amely nem tudta hirtelen, ki ellen harcoljon. Nem volt vidám nap, miért is emlékeznénk rá – kérdezhetné valaki. Mifelénk azonban ez nemzeti adottság. Mi, magyarok Mohácstól Aradon át 1956-ig emlékezünk gyásznapjainkra, levert szabadságharcainkra. Hogy miért jó ez? Ottlik Gézát érdemes felidézni, aki arra jutott, az a felemelő ebben, hogy mi még mindig itt vagyunk és emlékezhetünk ezekre. Pedig nemzeti katasztrófák voltak, mégsem kellett a népeknek körbevenni a sírt, hol nemzet süllyed el.

"Őrizkedjél március idusától" - figyelmeztette a béljós Julius Caesart, de a pesti ifjúság nem törődött a dátum baljóslatával, pedig addigra Vörösmarty Mihály magyarra is lefordította Shakespeare drámáját.

Március 15-e 1848-ban épp úgy, mint ma, szerdára esett. A radikális fiatalok eredetileg tizenkilencre akartak lapot húzni, vagyis inkább addigra szerveztek bankettet, abban bízva, hogy a József-napi vásárra érkezők közül sokan aláírják petíciójukat. A március 13-i bécsi forradalom híre azonban azonnali cselekvésre késztette őket, így született meg, ahogyan Petőfi írta, "a magyar szabadság első lélekzete", a cenzori engedély nélkül kinyomtatott 12 pont és a Nemzeti dal.

Március 8., nőnap. Ez egy olyan ünnep, ami kicsit eltávolodott az eredetétől, hiszen mikor a textiliparban dolgozó nők 1857-ben ezen a napon utcára vonultak, éppen nem virágért és kedvességért tüntettek, hanem emberibb munkafeltételekért és magasabb fizetésért. 1917-ben ugyanezen a napon Oroszországban a nők kenyérért és békéért demonstráltak, aligha örültek volna, ha a követeléseikért egy szép csokrot kaptak volna a kezükbe. Sőt, kicsit paradox is emiatt az ünnep, hiszen a férfiak által a nők számára vásárolt virág sokakban a két nem közti különbséget jelképezi, holott éppen az egyenlőségről, az emancipáció igényéről szólt a kezdeményezés.

Apropó, egyenlőség, emancipáció… Nehéz téma, előre tudom, úgysem vagyok képes most pár sort úgy írni ebben a témában, hogy ne legyen, akit felháborít. Puff neki, ez van. Túlélem. Pedig lenne mit kibeszélni ebben a témában, a belénk rögzült félelmeket, előítéleteket a két nemről, a vélt vagy valós különbségekről, illetve arról, hogy ezeknek az eltörlése milyen végzetes hiba, ha ész nélkül, mindent eltörölve teszünk mindent egyenlővé.

Itt a farsangi időszak, bulik, szórakozás, felszabadultság… Igen, eredetileg tényleg ez volt a célja, az értelme a farsangnak, az évnek ez a része, amikor már a tél kiengedett kicsit a szorításából, és még nem jött el a nagyböjt szigorú időszaka (vajon hányan tudják még ma is, mi az a nagyböjt?), a munka a mezőn még nem indult meg – minden adott, hogy önfeledten szórakozzunk, megtűzdelve különböző vallási-babonás jelképekkel, elpusztítandó szörnyekkel. De mit ad ma a felszabadultság, az ünneplés? Tudunk-e önfeledtek lenni?