Máthé Zsuzsa
Máthé Zsuzsa Történész

Felejteni önmagunkat

Az önfeledtséget megélve elszakadunk a 2x2 józanságától és átlépjük kordonokkal megerősített belső határainkat, eggyé válhatunk az örökkévalóval, ezzel az "én"-en túli csodával.

Egy fergeteges tánctól kimelegedve futott át rajtam a gondolat, mennyire jó is kilépni abból a zárkából, amit énünk tudatos része szab ránk: elszakadni a folytonos önreflexiótól, a másoknak való megfelelés kényszerétől, a magunkra oktrojált rutinoktól, ránk kövült szokásainktól, társunkul szegődött mindenféle félelmünktől. Ugyan e sorokat írva épp egy hároméves betegágya mellett ülök, és Sívaként szívok orrot, inhalálok, itatok, kúpozok és mosok ágyneműt – ám e tudatos cselekvéssor talán még élesebb kontrasztot ad annak a témának, amelyet februárban szeretnénk itt, a Kötelék blogon alaposabban körüljárni. Az önfeledtségnek. Nem véletlen az időzítés, hiszen a farsang az önfeledtség dedikált időszaka – maszkot öltve jelképesen is elszakadunk hétköznapi énünktől.  


 

Az önfeledtség pillanatai az élet igazi örömeihez visznek minket közelebb, mikor felejteni tudjuk önmagunkat, vagy akit általában önmagunknak gondolunk. Hívhatjuk boldogságnak, örömnek vagy flow-élménynek, de legjobban mégis az önfeledtség kifejezés adja elénk, mi is ez a különös állapot, ami velünk születik, de az évek múlásával, a felnőtté válás folyamán lassacskán lefaragjuk magunkról, hogy ritka, becses kinccsé váljon életünkben.

A gyerekek még önfeledten játszanak, kezdetben nem szükséges számukra eszköz sem ehhez – elég, ha saját ujjacskáikkal báboznak, fantáziájuk kitölt minden rendelkezésre álló teret és képes elrepíteni őket a valóságtól, annyira, hogy szó szerint meg sem hallják, ha szólunk hozzájuk. Zökkenőmentesen váltanak dimenziót – és ez bennünket, tudatos felnőtteket olykor mennyire idegesít... Ahogy a Handke-vers olyan szépen leírja: „..mikor a gyermek gyermek volt/semmiről nem volt véleménye./nem volt megrögzött szokása,/elszaladgált a helyéről,/törökülésben ült,/forgója volt a feje búbján,/és nem grimaszolt, ha fényképezték.” Szép, nem?

Az önfeledtséget a gyermeki állapot múlásával elveszítjük, de később, akár tudatosan is, újra felfedezhető. Az élet zamata ez, úgyhogy sose mondjunk le róla és ne zavarjon bennünket, ha netán nem vagyunk elég „felnőttesek”. Lehet, hogy a jeges-havas időben mi csak csúszkálunk, míg mások úton-útfélen panaszolják a cudar időt. Mind eleshetünk, de mennyivel jobb annak, aki az örömet próbálja megélni a körülményekben. Hisz mi is elszakadhatunk a 2x2 józanságától és átléphetjük kordonokkal megerősített határainkat, eggyé válhatunk az örökkévalóval, azzal ez „én”-en túli csodával, ami sokszor sokkalta valóságosabb, igazibb mindannál, ami felnőtt életünket általánosságban jellemzi.

Ehhez az állapothoz nem szükséges tudatmódosító szerek alkalmazása, csak a lélek megnyílása. Átélhetjük, ha egy színpadra vagy egy jó könyv lapjaira tapad a tekintetünk, a katarzisban ott az önfeledtség. De ott van minden olyan cselekvésben, amit fókuszáltan és örömmel végzünk: a vasútmodellező koncentrációjában, a tudós heurékájában, az író ihletében, a gólörömben, egy szép torta elkészítésében vagy úszás közben, átadva magunkat a vizes közegben átélhető könnyed lebegésnek.

Február a szerelmesek hónapja is, a szerelemben is ott az önátadás egy olyan foka, ami kiszakít az időből, ami „elcsavarja a fejünket” . Ez az eksztatikus állapot kell(ene), hogy aztán az örök időre való elköteleződéshez, a házassághoz vezesse a mindenkori férfit és nőt – talán az sem véletlen, hogy a házasságot ugyancsak e hónapban ünnepeljük.

De vajon számotokra mit jelent az önfeledtség? Mikor, milyen formában volt hozzá szerencsétek mostanság? Tudjátok? Facebook oldalunkon várunk minden hozzászólást!