Gerzson Éva
Gerzson Éva Filozófus

Közösségi élet - úri huncutság?

Miért lenne jó, ha sokkal többen vennénk részt valamilyen választott közösség életében?

A nemrég kijött ifjúságkutatás adatai szerint a 15-29 év közötti fiatalok 25%-a kapcsolódik valamilyen szervezett közösséghez. Ennek is majdnem fele (11%) valamilyen sportegyesületi tagság. Ezután következnek a diákszervezetek 9%-kal, és csak ezt követi, 5, vagy annál kevesebb százalékos aránnyal az összes többi szervezettípus, beleértve a hobbytevékenységeket, az egyházi szervezetekhez való tartozást és a politikai ifjúsági szervezetekben való szerepvállalást.

Ráadásul azt is hozzá kell tenni, hogy a társadalmi aktivitás nálunk úri huncutságnak számít, a kutatás szerint a képzettebb szülők magasabban iskolázott gyerekei vesznek részt a közösségi életben.


Nem ismerek kutatásból származó adatokat, de nem nehéz elképzelni, milyen alacsony számokat eredményezne egy, a felnőtt lakosság körében végzett felmérés. A diákszervezetek eleve kiesnek a körből, az egyesületi sporttevékenység is többnyire véget ér az érett felnőttkorra. Bár adatok nem állnak rendelkezésemre, nem érzékelem, hogy a 30 felettiek körében hirtelen megnő a más irányú aktivitás. Meggyőződésem, hogy nagyon jó lenne ebben az irányban erősödni. Sőt, az lenne az ideális, ha mindenki kapcsolódna valamilyen választott közösséghez, legyen az szinte bármi: ami nem árt, az használ.

Igen, azonnal tudnék egy hosszú listát rögtönözni arról, miért nem valósul ez meg, mi akadályoz egy mai magyar felnőttet a társadalmi aktivitásban. Lehet, hogy egyszer ezt a listát is érdemes lesz átgondolni, de most induljunk el a másik irányba: miért lenne jó, ha sokkal többen vennénk részt valamilyen választott közösség életében?

Általánosan elmondható, hogy aki valami önmagán túlmutató célhoz tud kapcsolódni az boldogabb, kevésbé kiszolgáltatott, mentálisan jobb állapotú, ezáltal egészségesebb. Kevésbé magányos, jobbak a társadalmi kapcsolatai, értelmesnek tartja az életét.

Mindenki tudja, hogy anyagiakat tekintve jobb több lábon állni, de ugyanez igaz a társadalmi életünkre is:

- Sokkal jobb, ha az önismeretünk nem csak egy csoport visszajelzései alapján fejlődik. Eltérő jellegű csoportok más értékeinkre fókuszálnak.

- Viszonylagossá válnak a kudarcaink.

- A közösség arra kényszerít, hogy megtanuljunk célokat megfogalmazni, és kijelölni a célhoz vezető út állomásait.

- Megtanuljuk felülvizsgálni, hol állunk mi a közösségi célokhoz képest.

- Erősíti a kötődésünket, identitást ad. Ahogy A kis hercegben, úgy nekünk is lesz egy rózsánk, ami nem követi a személyes mozgásunkat, hanem helyben marad. Nem jó, ha minden mindig velünk együtt mozog, kellenek azok a pontok, ahonnan el lehet távolodni, és ahova vissza lehet térni.

- Demokrácia-gyakorlat. Ha időnként meg kell szerveznünk egy kirándulást, szeretnénk elérni, hogy ne muskátlit, hanem rózsát ültessünk az előkertbe, akkor ki kell lépnünk az elszenvedő attitűdből.

- Empátiát tanulunk, szolidaritást gyakorlunk, hiszen vállaltuk az együttműködést másokkal, akik egy választott szempont szerint hasonlítanak hozzánk, de azzal együtt be kell engednünk a különbözőséget is.

Azt hiszem, azzal, amit itt leírtam az olvasók többsége egyet is ért, a téma ott forrósodik, hogyan kezdjünk hozzá, ami egyúttal a „miért nem” érvek meghaladását is jelenti. Amióta csak elkezdtem ezt az írást, ezek a „miért nem” érvek dübörögnek a fejemben. Látom a népharag fekete felhőjét szállni a fejemre. Hogy ha „ennyi pénzért” dolgoznék 16 órát naponta, nekem sem jutna eszembe kézimunkakörökről álmodozni, stb. Biztos így van, de éppen azért mert így van, mert ki vagyunk zsigerelve, mert elvesztettük a bizalmunkat, mert  egyedül vagyunk, mert elegünk van, azért van szükségünk egy második vonalra.

Olyan ez, mint a fáradtságot sporttal legyőzni, meg olyan is, mint a kevésből is jótékonykodni. Nagyon jól értem a problémát, nekem például ez utóbbi okoz gondot. Mégis meg kell próbálni!