Székely András
Székely András Közgazdász

Még mindig számolunk - elszámolási viszonyok 2.

Én a gyerekeimbe fektetek, és majd tőlük kapom vissza, ami jár. Hogy mennyi jár, azt majd ők döntik el, ahogy gyerekkorukban még enyém volt a döntés joga és felelőssége, akkor majd már az övék lesz. Ha bőven mértem, bőségben fogok megöregedni.

Érdekes, hogy ugyanaz a gondolat mennyire más reakciókat szülhet bennünk, nekem a gyereknevelés átváltása pénzre (HVG január 12-i „Drágaságunk”) több szempontból is tetszik. Végülis annyi mindent számolunk át, miért pont ezt ne? Attól még nem fogom egy feneketlen zsáknak tekinteni a gyerekemet, hogy ezt kiszámolják nekem – bocsánat, pontosítok, nem attól fogom. Egy (vagy több) kamaszgyerek apjaként ez az érzés már rég megjelent a könyvelésben. Az érzelmi könyvelésben. Mert akár elfogadjuk, akár nem, az érzelmeket is könyveljük magunkban, működik egy nagyon gondos, ám gyakran elfogult könyvelő ott benn, a szívünkben, aki az örömöket és a fájdalmakat egyaránt feljegyzi és rendszeresen, folyamatosan mérleget von. Néha van leltár, amikor át is értékelünk, de az aktuális egyenleget nap, mint nap érezzük. És ebben benne van a pénzkiadással kapcsolatos rossz érzésekkel szemben mindaz, amit visszakapunk. Gyakran csak később, sokkal később, lehet, hogy nem is közvetlenül, de visszakapjuk. És ha a napi mérleg nem is mindig nyereséges, a leltár során mindig hatalmas profitot vágok zsebre.


 

Elolvasva a cikket határozottan büszke lettem magamra. Ha kiszámolom, hogy hány gyerekem van, és azoknak eddig igyekeztem megadni, amit helyesnek gondoltam és megengedhettünk magunknak (kérek mindenkit, a gyerekeimet ne kérdezze meg erről, épp elutaztak, betegek, szájzárat kaptak és nem tudnak válaszolni ilyen provokációkra), akkor én már (pár) százmilliónál jóval többet fektettem be. Ráadásul úgy, hogy ezt észre sem vettem. Hirtelen nem is tudok sok embert a környezetemben, aki ilyen jól keresett volna, talán a többi nagycsaládost leszámítva.

Másrészt nagyon örülök, hogy egyre nagyobb nyilvánosságot kap az a tény, hogy a gyereknevelés, a háztartás komoly értékteremtő munka. Hogy át lehet váltani a foglalkozást a kicsikkel pénzre, meg lehet mondani, ezzel mennyit tettünk hozzá a GDP-hez – mert ez ugyanúgy része kéne, hogy legyen! Azaz része is, csak nem számolnak vele. És fel lehet tenni a kérdést, akik ezzel foglalkoznak, akik ezt a komoly értéket létrehozzák, miért nem kapnak érte ellenszolgáltatást, illetve miért csak annyit, amennyit? És nem csak a pénzre gondolok, habár az is komoly tényező – de nem lehetne ezt átváltani kicsit nagyobb társadalmi megbecsülésre, elismerésre is? Amikor rossz szemmel néznek az emberre, mert a gyerekei kicsit hangosabbak a környezetnél, vagy éppen egy nyilvános helyen (nem magamutogatón, de nem is otthon a négy fal közt) szoptat, akkor ugyanúgy elfogadni, hogy éppen értékteremtő munkát végez, mint bárki más?

Visszatérve a mérlegre, a pénzügyi szemléletre, gondoljunk bele, milyen egyéb előnyeink származhatnak abból, ha valósak ezek a számok? Ha tényleg ennyit fektetünk a gyerekeinkbe? Gyakran nekem szegezik a kérdést, miért nem takarékoskodom öregkoromra? A válaszomat sokan elítélik, de vállalom, én a gyerekeimbe fektetek, és majd tőlük kapom vissza, ami jár. Hogy mennyi jár, azt majd ők döntik el, ahogy gyerekkorukban még enyém volt a döntés joga és felelőssége, akkor majd már az övék lesz. Ha bőven mértem, bőségben fogok megöregedni.

Ezt az álláspontomat ez a számítási mód nagyon jól alátámasztja. Mert mindig hozzáteszem, nem a pénzbeli befektetésre gondolok, az csak eszköz, nem kérek abból vissza semmit, sőt, másból sem kérek, ha majd adnak, örülni fogok és elfogadom. De a cikkből jól látható, mekkora értéket fektetünk a gyerekeinkbe, olyan értéket, amit nem fognak elveszteni, amit nem vehet el tőlük senki, amit majd úgy tudnak tovább- és visszaadni, hogy nekik is megmarad. Ha én csak pénzt tettem a gyerekeimbe, aligha fogom azt visszakapni, de amire számíthatok – nem elvárhatom, csak számíthatok rá – az a mesélés, a foglalkozás, a rájuk szánt idő, energia, és az is, amit munkába öltem, hogy nekik jobb legyen. Ha sikerült eltalálnom a megfelelő arányokat persze.

Én úgy érzem, a gyerekvállalás manapság azért (is) egy nehéz döntés, mert nem engedik, hogy ezt a tényezőt, a befektetést, figyelembe vegyük – mert akkor rögtön elítélnek minket érte, hogy a gyerek nem a miénk, nincs jogunk követelni tőle. Nincs is. Nem is fogok követelni semmit, de ha elég szeretetet fektettem beléjük, akkor nem fogok az utcán fagyoskodni öregkoromban. Ha a gyerek csak felelősség, kötelesség, nehezebb vállalni, ha emellett befektetés a jövőnkbe – a magunkéba, a társadaloméba – akkor ezért (is) megéri.