Székely András
Székely András Közgazdász

Önfeledtség 2.0 - Gyerekből cserépkályha?

Címkék:
Meg kéne tanulnunk igazán ünnepelni, hogy megérezzük, az életet nem csak leélni, de élvezni is lehet.

Itt a farsangi időszak, bulik, szórakozás, felszabadultság… Igen, eredetileg tényleg ez volt a célja, az értelme a farsangnak, az évnek ez a része, amikor már a tél kiengedett kicsit a szorításából, és még nem jött el a nagyböjt szigorú időszaka (vajon hányan tudják még ma is, mi az a nagyböjt?), a munka a mezőn még nem indult meg – minden adott, hogy önfeledten szórakozzunk, megtűzdelve különböző vallási-babonás jelképekkel, elpusztítandó szörnyekkel. De mit ad ma a felszabadultság, az ünneplés? Tudunk-e önfeledtek lenni?


 

Az ünneplés egyfajta „szent idő”, amikor kilépünk a mindennapok monotonitásából, feltöltődhetünk, foglalkozhatunk azzal, amivel a dolgos hétköznapokon nincs lehetőségünk, áldozhatunk a családnak, hobbinak, kinek mihez van kedve és lehetősége. Ismerjük a kiégés fogalmát, jelenségét – ez ellen a legjobb megoldás a rendszeres kikapcsolódás. Nem volt ez olyan általános, a heti egy szünnapot a zsidóknak parancsolta meg Isten – hiszen még neki is szüksége volt arra, hogy megtörölje homlokát hatnapi kemény munka után. De tudjuk, őket sem volt könnyű rávenni, hogy egy napig ne foglalkozzanak semmivel, súlyos büntetéseket kellett lebegtetni a fejük felett ahhoz, hogy betartsák. És láthatjuk, mit ér az ünnepnap manapság parancsszó nélkül: a tényleges pihenés helyett gyakran ekkor pótoljuk a hétköznap elmaradt feladatokat.

A rendes heti ünnepnap, a vasárnap mellett bővelkedünk egyéb lehetőségekben is, ezek közül a farsang az egyik legismertebb. Sajátos formája a farsangi mulatságoknak az iskolai/óvodai farsang. Persze ez máshol, például munkahelyeken is lehetséges, azonban van egy hatalmas különbség (az elfogyasztott alkoholmennyiségen kívül) – ott a résztvevők maguknak készítik a jelmezüket, ha mindenképp viselni akarnak valamit. Bezzeg a szülők, főleg az édesanyák számára ez az ünnep komoly nyomás, feszültség – a gyerek most vajon mi akar lenni, kalóz, királylány, Pokemon, Messi/Beckham/Ronaldo? Esetleg a tanár néni csupa jószándéktól vezérelve különböző meseszerepeket osztott ki a gyerekeknek? És megteheti egy anyai szív, hogy az ő gyermeke ne érezze a jelmezét tökéletesnek? (Ha valakinek feltűnt, hogy anyai szívet írtam, és úgy érzi, ez jogtalan megkülönböztetés, akkor elárulom, az. Szigorúan magamból kiindulva!)

Egyszer az egyik fiam kályhának akart öltözni. Értik?! Kályhának. Amikor meghallottam, azt hittem, félreértés, és biztos kártyának kell öltöznie, pikk királynak el tudtam volna képzelni, de nem. Kályha. Javasoltam a radiátort, lefújom valami fehér festékkel, ami reggelig biztos nem jön le róla, és a kezébe adok pár vascsövet, ráakasztok egy törülközőt száradni, és néha maga alá csöpögtet egy kis vizet, mint egy egészségesen eresztő fűtőtest, de leszavaztak.

Ha azt mondom, nem sok ötletem volt, akkor nagyon pozitívan állítom be magam, mert az igazság az, hogy teljes sötétség borított el, hogyan lehet egy gyerekből cserépkályhát varázsolni? Rakjuk körbe cserepekkel? Papírból? Fogjon a kezébe parázsló fahasábokat? Végül megszületett a megoldás (persze, le sem írnám a történetet, ha itt elakadunk), de semmi közöm nem volt hozzá.

A gondos anya elment az ismerősökhöz és beszerzett annyi papírdobozt, hogy híre ment, elköltözöm otthonról, azért csomagolok, ő azonban jól viselte, mert mindenki engem szidott és neki adott igazat, majd amikor elég papír állt a nappaliban, fiamat a dobozokkal körberakta és összeragasztotta. A dobozokat persze. Cserépkályha alakban! De az is lehet, hogy csak később állította bele a gyereket, nem emlékszem biztosan, de el kell ismernem, a hatás, eltekintve a cserépkályhák esetében szokatlan imbolygó járástól, teljesen élethű lett. Persze ahogy várható volt, a jelmez a többi szörny sorsára jutott a félperces bemutatás után, mert szórakozni, táncolni, szaladgálni mégsem lehet egy cserépkályha tűzterében. De azért amíg gondolkoztunk a megoldáson, mialatt készült, és azóta is, ha mérgelődünk néha, hogy egy rövid dicsőségért mennyit kell dolgozni – eszünkbe jut, hogy ezalatt nem foglalkoztunk mással, nem volt gázszámla, elromlott autó, hibás házi feladat, csak a kályha. Önfeledtek voltunk.

Meg kéne tanulnunk tényleg ünnepelni, az ünneplésnek abban az értelmében, hogy elfeledkezünk kicsit a mindennapok gondjáról, bajáról, és megérezzük, hogy az életet nem csak leélni, de élvezni is lehet.