Máthé Zsuzsa
Máthé Zsuzsa Történész

"Semper reformanda!" - gondolatok az Ökumenikus Imahét kapcsán

Szégyen, hogy valaha ellenségként tekintettünk egymásra, miközben ugyanahhoz az Istenhez fohászkodtunk és táplálékunkként egyaránt az írott és megtestesült Ige szolgált.

Családunk, ahogy a magyar családok közül oly sok, felekezetileg meglehetősen vegyes képet fest. Dédapám református lelkészként szolgált, nagyapám a debreceni református kollégium padjait koptatta. Anyai oldalról ugyanakkor székely vér csordogál ereimben, gyergyói felmenőim katolikus liturgia szerint gyakorolták vallásukat, anyai dédanyám is katolikus Bibliájába jegyezte fel tizenkét gyermeke születését, és közülük hét halálának napját… Engem végül reformátusnak kereszteltek és felnőtt fejjel magam erősítettem meg ezt a szülői döntést, tizenévesen konfirmáltam. Férjem nagypapája harmadrendi ferences szerzetes volt, falujában később kántorként segítette plébániája életét. Nagyszülei naponta jártak misére, ő maga is gyerekkorától ministrált. Más világ, más szokások, mozdulatok, énekek, de ugyanaz a Miatyánk, ugyanaz az áhítat szentáldozáskor vagy az Úrvacsora vétele alatt…


 

Férjem és köztem az első csipkelődéseken túl sosem jelentett problémát egymás felekezetének elfogadása, reformátusként egy idő után már nem érzem hitszegésnek, ha keresztet vetek misére menve, de lelkészünk hívására férjem is járult már az Úr asztalához katolikus létére. A gyerekek is ebbe nőttek bele. Megkérdeztem negyedikes fiamat, mit is jelent számára, hogy apa katolikus, anya református? Értetlenkedve kérdezett vissza: „De anya, miért is fontos ez?!”

Kép forrása: evangelikus.hu

 

Nem váltunk hűtlenné egyházainkhoz, de elfogadjuk a másik felekezet rendjét, megkülönböztető hittételeit, mint egy baráti család tőlünk különböző szokásait, akikkel nem költöznénk ugyan össze, de nagy örömmel látjuk vendégül otthonunkban és magunk is szívesen megyünk hozzájuk vendégségbe. És persze tudjuk azt is, hogy az igazi hűség Krisztushoz köt bennünket.  Ha ez az iránytű, talán nem tévedünk nagyot, és életünkben megvalósulhat az ökumené.

De vajon mit is értünk e görög eredetű fogalom alatt (az oikoumene szó Nagy Sándor uralmának idejéből eredeztethető, mely az akkori „egész lakott földkerekséget” jelentette)? Az emberi közösségek fejlődési ívének fontos állomása, a csoport erejének kézzelfogható bizonyítéka, ha nem zárkózik önmagába és más, azonos alapokra építkező közösségek irányába is nyitni képes. Egy közösség nagykorúságát, egészséges öntudatát mutatja minden ilyen alkalom. Az ökumené ugyanakkor feltétlenül több egymás passzív tiszteleténél. A tisztelet minden Istent kereső embernek jár, akármely egyház vagy lelki közösség alapján gyakorolja is hitét. De a keresztény felekezetek között nem elégedhetünk meg ennyivel. Az ökumené erőfeszítést, tanulást kíván; megcsontosodott előítéleteken való felülemelkedésre sarkall és az egymással összekapcsoló lényegre irányítja figyelmünket. Szégyen, hogy valaha ellenségként tekintettünk a másikra, miközben ugyanahhoz az Istenhez fohászkodtunk és táplálékunkként egyaránt az írott és megtestesült Ige szolgált. És jó látni, hogy azóta hány lépést tettünk meg egymás felé. A naptári év kezdetén fontos muníciót jelenthet a keresztény testvériség Ökumenikus Imahét (idén január 15-22.) formájában való megélése, különösképp egy olyan világban, ahol a töredezettség helyett közös válaszokra lenne szükség az egész keresztény világot feszítő olyan alapkérdésekre, hogy például ki a férfi és a nő, hogy mit tegyünk sokfelé üldözött közösségeink védelmében vagy hogy meddig terjed a felelősségünk másokért?

Feszítő, sokszor azonos felekezethez tartozókat is megosztó kérdések, miközben a régóta töredezettségben élő kereszténység áhítja a Krisztusban való testvériség megélését. Így van ez a reformáció 500. évfordulójának évében is. Ez pedig – a „Semper reformanda!” - jelmondat igazi megélését, szüntelen reformációt, Krisztus tanításához való visszaalakulást igényel egyházainktól és tőlünk, az egyházakat alkotó egyes személyektől is. Hisz - ahogy az idei Ökumenikus Imahét alapigéje mondja - „Krisztus szeretete szorongat minket…” (2Kor 5 14-20).