Székely András
Székely András Közgazdász

Újrakezdés vagy újra kezdés?

Nem lehetünk újra húszévesek - de nekikezdhetünk ma is a tanulásnak. Kamasz gyerekünkkel nem tudjuk pótolni a kimaradt játékokat a szőnyegen - de játszhatunk vele mást, most. Újra.

Ahogy az újrakezdés témáján gondolkodom, egyre inkább úgy érzem, olyan, hogy újrakezdés, igazából nincs. Ahogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, ugyanígy nem lehet újrakezdeni azt, amit egyszer már elkezdtünk. Hiszen ha valaminek egyszer megvolt a kezdete, akkor, ha újra nekiugrunk, az mindenképp folytatás lesz. Vagy ha mégis elkezdünk valamit, az már más. De újra elkezdeni, belevágni valami hasonlóba, de mégis másba – azt lehet, azt kell. A folyónál maradva, újra beleléphetünk a vízbe, és ha a víz apró részecskéi már mások is, maga a folyó ugyanaz marad. 


 

Lehet, hogy szófacsarásnak tűnik, de fontos különbséget tennünk aközött, hogy újra neki akarunk állni valaminek, amit egyszer abbahagytunk – akár jól, akár rosszul –, vagy újrakezdünk valamit megint, elölről. (Zárójelben megjegyzem, lehet, hogy másnak pont az újrakezdés jelenti azt, amit én az újra kezdésen értek – a fontos, hogy érthető legyen számunkra a különbség.) Hányszor látni, hallani, hogy egy barátunk, ismerősünk, vagy csak valaki mellettünk az utcán úgy érzi, az élete romokban, minden tönkrement, vége, elvesztett, ami fontos volt – ilyenkor igazából az veszett el számára, ami a legfontosabb: a remény. Mennyi kedve lenne ilyenkor újrakezdeni? El lehet felejteni, ami eddig történt? Egy párkapcsolatban a bántásokat, rossz napokat, heteket, csupán azzal, hogy újrakezdjük, feledtetni nem tudjuk. Vajon rá tudunk nézni a másikra úgy, mintha nem történt volna semmi? Vagy amikor rájövünk, hogy elment pár évünk egy rossz munkahelyen, tévedtünk, amikor ezt a pályát választottuk, valójában más az, ami egy életen át motiválhat minket – lehet újrakezdeni az egyetemi éveket? Visszatérhetünk egy múltbéli életszakaszba?

De mégis, újra elkezdeni valamit, újra nekiállni lehetséges. Sőt, kell! Minden nap, minden reggel. Mert újra felkelünk, újra megmossuk a fogunkat, megint reggelizünk, újra elmegyünk otthonról, dolgozni, ugyanoda, vagy éppen otthon, az untig ismerős falak közt fogjuk megint összeszedni a ruhákat, kitakarítani a lakást, megfőzni az ebédet. De új nap van, kezdjük mindig újra! Kétszer, százszor, ezerszer – úgy hiszem, ez a legnagyobb különbség azok közt, akik még látnak maguk előtt érdekes, élni való életet, és azok közt, akik már lemondtak a jövőjükről. Hogy mindig újat tudnak látni benne, hiszen a mai nap nem a tegnapi folytatása – hátha ma sikerül olyan rendet tenni, ami megmarad? Legalább egy része? Ma biztos sikerül megmutatnom, én legalább olyan jól végzem a munkám, mint mások, én ma újra megmutatom, hogy tudok tanulni, ha kell, még akkor is, ha a szüleim már csak legyintenek, annyiszor ígértem meg… De ha ma mégsem, akkor holnap, újra. Soha nem késő.

De ehhez mindig tudnunk kell, a mai nap újra más, mint a tegnap, a tegnapelőtt. A párunkkal újra elkezdhetjük, bármikor, de nem leszünk soha ugyanazok, mint öt, tíz, húsz évvel ezelőtt. AZT már nem lehet újra kezdeni, az a víz már lefolyt a Dunán. De egy újat, egy jobbat elkezdhetünk. Nem kell mással, de máshogy. Nem lehetünk újra húszévesek – de nekikezdhetünk újra a tanulásnak. A kamasz gyerekünkkel nem tudjuk pótolni a kimaradt játékokat a szőnyegen – de játszhatunk ahelyett mást, most, vele. Újra.

Amikor azt látjuk, hogy annyian lemondanak az újrakezdésről, a reményről, gyakran azért érzik úgy, hogy lehetetlen, mert azt siratják, ami elmúlt. Amit kihagytak. Amit megtettek, pedig nem kellett volna. Újra akarják kezdeni azt, amit egyszer már nem tudtak végigvinni. De nem sikerül, mert mindig ott van az előző kudarc, keresik azt, ami elmúlt, ami nincs, vagy éppen azt akarják elfelejteni, ami nem volt, de most már ott van – sebek, tapasztalatok, örömök, minden, amitől ma már máshogy látjuk a világot és annak minden részletét, szereplőjét. De ebben, a mai világban újra elkezdhetünk valamit, valami mást.

Én nagyon szeretek kártyázni, főleg azokat a játékokat, ahol a szerencsére és a gondolkodásra egyaránt szükség van. Az pont olyan, mint az élet. Minden leosztás más, néha jó lapokat kapunk, néha rosszakat, néha rosszul játsszuk ki a jó lapokat, néha a rossz lapokkal is kevesebbet vesztünk, mint amennyit lehetett volna – és mennyire tudunk ennek is örülni! De ha vége a partinak, nem lehet többé újrakezdeni. Akkor már mindenki ismeri a lapjainkat, és én is a többiekét. De mindig van új leosztás, új lapok, és a tapasztalat, ami megmaradt, és ami segít, hogy ne a hibákat kezdjem újra. Vagy legalábbis ne túl sokszor.