Székely András
Székely András Közgazdász

Veled kiteljesedve

Az a szép a szerelemben, hogy lehetővé teszi egy olyan lépés megtételét, amit józanul, reálisan gondolkodva aligha tennénk meg. De mégis megházasodunk, és ez ad nekünk lehetőséget, hogy olyan irányba, olyan mértékig teljesedjünk ki, amire enélkül képtelenek lennénk.

Megint egy dedikált hét, egy fogalomnak, intézménynek, ideának szentelt időszak. A Házasság Hete, február 12-19. közt, szándékosan a Valentin-nap körül. Az idei szlogen: Veled kiteljesedve.


 

Biztos mindenkinek más ugrik be erről az alkalomról, nekem rögtön támad többféle gondolatom is. Az egyik, hogy nemrég volt az Ökumenikus Imahét, aminek a célja, hogy megtalálják a közös utat a különböző fele(kezete)k, hiszen a céljuk végül közös, az élet során úgy tevékenykedni, működni, hogy eljussanak az alapvetően közös célhoz, Istenhez. Hogy az imahéten meglássák egymás értékeit, érezzék, hogy a másik is ember, ha esetleg bizonyos részletekben különböznek az álláspontok, esetleg a megoldási módszerek, az egyikben több a beszéd és kevesebb a rítus, a másik kevesebbet beszél, de hisz a díszletek jelentésében, jelentőségében, esetleg bizonyos értékeket máshol, másban keresnek és találnak meg – de ha összerakják a különböző felekezetek értékeit, akkor együtt teljesebb lehet a közös ima. Kiteljesednek egymással.

Hm. Akárha a házasság szlogenjét és feladatait gondolnánk végig. Vegyünk két különböző embert, rövid ideig vakítsuk el őket, hogy megtegyék azokat a lépéseket, amelyek később nehezebbé, sőt bizonyos szempontból lehetetlenné teszik a teljes elszakadást, majd nyissuk fel a szemüket, és nézzük őket vigyorogva, na, most mit kezdtek magatokkal? Azt hittétek, nem számít, hogy egyikőtök hajnalban kel, a másik csak délelőtt nyitogatná a szemeit, persze este meg kukorékol, amikor a normális ember már aludna? Tényleg azt gondoltátok, hogy mindegy, milyen filmeket szeret a másik, csak ülhess mellé a moziban? Elhitted neki, hogy a kedvedért elkezdi élvezni a táncos bulikat? Te meg azt, hogy veled kedvesebben fog majd beszélni, mint az öccsével, amikor láttad, hogy feldühítette, és ő erre ordítozott vele percekig? És igen, te katolikus vagy, ő református, vagy egyikőtök szabadvallásúnak mondja magát, esetleg nem hisz, sőt kifejezetten marhaságnak tartja ezt az egészet, nem beszélve az évezredek óta az emberek butításán dolgozó egyházakról – komolyan mondod, tényleg azt hitted, ez csak apróság, ha úgy tud ölelni és mindig meg fog várni a templom/imaház/gyülekezet előtt? Bocs, de ennyire hülye nem lehettél.

De, lehettél. Lehettem. Lehettünk. Pont ez a szép a szerelemben, hogy lehetővé teszi egy olyan lépés megtételét, amit józanul, reálisan gondolkodva aligha lépnénk meg. De mégis megházasodunk, és ez ad nekünk lehetőséget, hogy olyan irányba, olyan mértékig teljesedjünk ki, amire enélkül képtelenek lennénk. Ez azonban csak egy lehetőség, amivel nem vagyunk kötelesek élni – sokan nem is élnek vele. Pedig megéri, csak ahogy a legtöbb jó dologért, ezért is dolgozni kell.

Mert mit is nyerünk vele? Beengedünk egy másik embert a saját világunkba – ki jobban, ki kevésbé – ahol eddig legfeljebb a szüleink, testvéreink jártak, de olyan mélyen még ők sem. Titkolhatunk előtte dolgokat, de előbb-utóbb minden kiderül rólunk a hosszú évek alatt, és róla is – nem feltétlenül a tettek, de a tulajdonságok mindenképp. Ez néha (gyakran?) fáj – mert úgy érezzük, nem ilyen embert akartunk választani, pedig igen, valamiért őt akartuk. És ha őt akartuk, akkor őt kell elfogadnunk. Úgy, ahogy van. Mindenestül. (Mindenki érti, ugye? Mindenestül. Nem úgy, hogy mindent, kivéve… Nem. Mindenestül. Nincs kivéve semmi.) És így lehetőségünk lesz jobban megismerni rajta keresztül önmagunkat, márpedig szerintem az egyik legjobb érzés, amikor tisztában vagyunk önmagunkkal – és el tudjuk fogadni azt az embert, akivel állandóan össze vagyunk zárva, önmagunkat. És hiába tagadjuk, magunkat még nehezebb elfogadni, mint a párunkat, hiszen mi történik, ha akkor fogalmazódik meg bennünk, mi nem ilyen embert akarunk? Nem őt akarjuk látni a tükörben?

Kénytelen vagyok itt egy kis kitérőt tenni, mert azt tapasztalom, az elfogadás/megértés rendszeresen keveredik az egyetértés fogalmával. Ez megérne egy külön írást, most csak kihangsúlyozom, ha valakit elfogadunk, megértünk – az nem azt jelenti, hogy egyetértünk vele, hogy jónak tartjuk azt, amit gondol, tesz, vall, de mégis, azzal együtt elfogadjuk. Ha a párunk, akkor azzal együtt szeretjük. Nem azért a tulajdonságáért, sőt ne szeressük azt a tulajdonságát, de fogadjuk el. Ahogy magunkat sem kell szeretni a rossz tulajdonságainkért, de el kell őket és így magunkat fogadni – ha erősek vagyunk, ha érdemes, még tehetünk is ellenük. De először mindig el kell fogadni.

Visszatérve a megismeréshez, ha el tudjuk fogadni a másikat, akkor magunkat is könnyebb lesz, és fordítva ugyanígy. Márpedig ha egy tulajdonság, egy rossz tulajdonság nem bánt minket, nem hergel fel, nem dühít, nem foglalkozom vele, akkor az már majdnem olyan, mintha nem is létezne. De rá van erre kényszerítve az, aki egyedül van? Vagy aki hol ettől, hol attól kapja a tükröt, mindig olyat, amilyet éppen szeretne? Nem, erre szinte csak, de legalábbis a legkönnyebben akkor van lehetőségünk, ha összezárjuk magunkat egy másik emberrel, örökre.

Így juthatunk el a kiteljesedéshez. Ha megtanuljuk elfogadni a párunk és a saját emberségünk, személyiségünk gyengeségeit, hibáit, végül csak a jó dolgok maradnak. Akkor azokat össze tudjuk tenni és együtt megélni a tökéletesség érzését.

Utóirat. Elolvasva amit írtam és mélységesen egyetértve önmagammal most a fejemet vakarom, hogy vajon ha ilyen egyszerű leírnom, akkor mégis miért megy annyira nehezen?