Székely András
Székely András Közgazdász

Virág és emancipáció, avagy egy kétarcú ünnep köszöntője

Címkék:
Kicsit paradox ez az ünnep, hiszen a férfiak által a nők számára vásárolt virág épp a két nem közti különbséget jelképezi, holott eredendően az egyenlőségről, az emancipáció igényéről szólt a kezdeményezés.

Március 8., nőnap. Ez egy olyan ünnep, ami kicsit eltávolodott az eredetétől, hiszen mikor a textiliparban dolgozó nők 1857-ben ezen a napon utcára vonultak, éppen nem virágért és kedvességért tüntettek, hanem emberibb munkafeltételekért és magasabb fizetésért. 1917-ben ugyanezen a napon Oroszországban a nők kenyérért és békéért demonstráltak, aligha örültek volna, ha a követeléseikért egy szép csokrot kaptak volna a kezükbe. Sőt, kicsit paradox is emiatt az ünnep, hiszen a férfiak által a nők számára vásárolt virág sokakban a két nem közti különbséget jelképezi, holott éppen az egyenlőségről, az emancipáció igényéről szólt a kezdeményezés.

Apropó, egyenlőség, emancipáció… Nehéz téma, előre tudom, úgysem vagyok képes most pár sort úgy írni ebben a témában, hogy ne legyen, akit felháborít. Puff neki, ez van. Túlélem. Pedig lenne mit kibeszélni ebben a témában, a belénk rögzült félelmeket, előítéleteket a két nemről, a vélt vagy valós különbségekről, illetve arról, hogy ezeknek az eltörlése milyen végzetes hiba, ha ész nélkül, mindent eltörölve teszünk mindent egyenlővé.


Bizonyos különbségeket a magam részéről örülnék, ha soha nem tekintenénk semmisnek. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a rendezvények helyszínén nekem általában nem kell sorban állnom a mosdónál, holott nem tartanám egészen igazságtalannak, ha ilyenkor az ellenkező nem is felhasználhatná az egyébként üresen várakozó, férfiaknak kijelölt helységeket – nem beszélve a természet által nyújtott, például egy erdőben található, férfiaknak fenntartott könnyebbségről, miszerint minden fa mögé el lehet bújni. Azonban én is pórul jártam, amikor azzal a helyzettel szembesültem, amiről senki nem ejtett egy szót sem, amikor megszületett az első kislányom. Mert úgy 3-4 éves korig még könnyen bevittem a nekem és sorstársaimnak fenntartott mosdóba, de utána már egyre furcsábban néztek rám, pontosabban a lányomra az ott tartózkodó férfiak (mindenki elhiheti, a lányomat abszolút hidegen hagyta a helyzet, annyi bátyja van, számára semmi érdekes nem volt ott), így kénytelen voltam átszokni a női részlegre, amikor még segítségre volt szüksége, ami a 4 és 6-7 éves kor közti időszakot jelenti. Azóta tudom, amit azelőtt is sejtettem, hogy a női mosdóban teljes elszigeteltségben vannak egymástól a szereplők, így igazán mindegy, milyen nemű személy áll a fülke előtt, ennek ellenére kaptam már pár rosszalló, sőt gyanakvó pillantást, és néha csak azért szóltam be a fülkébe a lányomnak, vajon kész van-e már, hogy a többi vendég megnyugodjon, tisztességes szándékkal tartózkodom ott.

De a mellékhelységekről szóló mellékszál után térjünk vissza az ünnepre. Amit én, személy szerint nem érzek ünnepnek, és néha felteszem a kérdést magamnak, vajon miért? Biztosan benne van a gyerekkorom, amikor azért nem volt szabad ilyenkor virágot vinnem haza, mert „szocialista ünnep” – ez a rendszerváltás előtt az én családomban fontos jelentéssel bírt. Benne van a kamaszkori elutasítás maradványa, hogy miért ünnepeljem meg ezen a napon a nőket, talán a az év többi részében nem kell kedvesnek lennem hozzájuk? Ugyanezt gondoltam akkor a halottak napjáról is, miért csak felszólításra emlékezzem meg azokról, akik már eltávoztak közülünk? (Ma már talán értem a különbséget, de kamaszként elfogadni bármit is? Nehogy má’!) És persze benne van az emancipáció, az egyenjogúság, a női-férfi szerepek, a gender-téma körüli harc, ami annyira előtérbe került mostanában, és annyira fel tudom húzni magamat a különböző megnyilvánulásokon, hogy jobb, ha inkább nem foglalkozom velük. Most is, ezen az íráson gondolkozva, elolvastam két-három cikket, és inkább elhalasztottam a folytatást egy nappal, nehogy ebből az alkalomból leírjam, hogy mit érzek én, mint férfi, amikor… De nem. Inkább nem. Most biztosan nem.

De akkor miért is ünneplem meg mégis? Miért adok virágot, miért kívánok sok boldogságot nőnap alkalmából annak, akinek igénye van rá? Miért utalok arra, hogy férfiként észreveszem, ha valaki nő, és ezt valamilyen formában ki is mutatom? Mert úgy gondolom, mindaz, ami visszatart attól, hogy megünnepeljek egy másik embert, ezen a napon történetesen a nőket, mindaz, ami lefogja a kezem, amikor átadnám a virágot, valójában rólam szól csupán, a múltamról, amiért engem idegesítenek egyes írások, vélemények, az én érzéseimről, ellenkezéseimről, félelmeimről, a férfiasságról és nőiességről bennem élő képről – de ez most a nőnap, és nem az én napom.

Ma az a feladatunk, sőt felelősségünk, nekünk férfiaknak, hogy adjunk egy kis örömet a nőknek. Ha valaki virágot kér, virágnak örül, adjunk neki virágot. Aki örül annak, ha nőnek nézem, észreveszem, hogy más, mint én, annak mutassam ezt ki és azt is, hogy mennyire örülök, hogy ő van, ők vannak, és hogy ők nem férfiak és ezért csodálatosak! Nem csak ezen a napon, de most különösen. Ha pedig valamelyiküket ez zavarja, bántja, bármilyen ideológia alapján, azt fogadjam el, ne köszöntsem fel személyesen és legalább ma ne akarjak vitatkozni vele, bármilyen nehéz is néha megállnom.

Kívánom minden nőnek, hogy elérje az életében, amit szeretne. Kívánom, hogy ne érezze magát korlátok közé szorítva, tudja eldönteni, mit vár az élettől, és tudjon olyan döntéseket hozni, amiket később is elfogad. Kívánom, hogy találja meg a boldogságát ott, ahol keresi – legyen az akár munka, akár család, akár ezeknek bármilyen arányú kombinációja. Kívánom, hogy minden nő, minden nap, minden helyzetben érezze magát egyenlőnek a férfiakkal - nőként.

Kívánom minden nőnek a nőnap alkalmából, hogy érezze sokszor, vagy legalább képzelje el, hogy érzi, mennyire jó neki, hogy nőnek született!